Gall falvak szűk utcáin alig van ember, ha felbukkan is néhány, mosolytalan, kemény vonású, tekintetében a hely nomád vadsága. Az édeskés trágyaillat kísér, a trágyalé kicsorog az istállókból, megáll az Út medrében, kövekről kövekre haladok. Utamon felbukkannak a kutyák, megidézik a bennem levő félelmet, rettegést. A kutyák nagyok, van belőlük rengeteg. Viselkedésük kiszámíthatatlan. Igyekszem tudomást nem venni róluk, és hálás vagyok, ha ők is mellőznek. Néhol nagyon őrzik a helyet, ugatnak, csaholnak, körülszaglásznak, szimatolnak. Ember sehol, csak önmagamra számíthatok, erős az érzés nagyon, ad valami furcsa erőt, ami bátorságnak nem nevezhető épp. Félek, de élem a pillanatot az eltelik ez is biztos tudatával. Ha ugat, akkor nem harap, mondta Hubert, ismétlem magamban. Használjam a botomat, ezt is mondta, de ezt nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá. Botom a kezemben, állok, mint bálvány, és várom, hogy abbahagyják a szaglászást, szimatolást, ez minden, amit tehetek. A félelmet megszokni nem lehet, ahány kutya, annyi félelem, és őszintén megkönnyebbülök, amint megpillantom Hubertet. A kutyák, mondom, sokan vannak, és kapaszkodom a ritmusába. Hubert elnézően mosolyog, teheti, mert ő ért a kutyákhoz. Megnyugszom. Lazán, Ildi, csak lazán, szól a belső hangom, és betérünk az első fogadóba egy fekete teára.

A nap feledhetetlen szépségű, az Út tovább visz, kanyarog kertek alján, a kis falvakat összekötő, szűk ösvényeken, embertelen tájakon. Az édeskés szag kísér, trágyalétől nedves medrek mélyén haladok, és erős bennem a vágy, hogy kutyákkal ne találkozzam. Hubert elillan, mintegy varázsszóra eltűnik valahol, hadd gyakoroljam a kutyákkal való bánásmódot. Félelmemmel birkózom, legyőzni nem tudom, ott marad bennem mélyen. A kutyák nem bántanak, én pedig megyek, haladok előre, mint ahogy nagyanyám tette az ő életében.

Triacastela, huszonegy kilométer, elég is mára, azaz elég lenne, de nincs, ahol aludni, a szálló zárva. Menni kell tovább, jobbra vagy balra, nem tudom, leroskadok az útjelző tábla lábához. Az egyik irány Calbor, erre jött Péter, valahova a hegyekbe visz. A hegyekben hamarabb sötétedik, és már késő délután van. Samoz a másik irány, ha erre indulok, akkor a műút mellett kell tovább haladnom. A döntést meghozza Hubert, aki felbukkan valahonnan, és követem őt Samoz felé. Fáradt vagyok, minduntalan lemaradok, és Hubert mindaddig jámbor türelemmel viseli a lassúságomat, amíg fel nem tűnik a német házaspár. Felcsillanó tekintettel csap le rájuk, bősz ritmussal magyaráz és menetel, tüneményes sebességgel robognak tovább. Így is jó, legalább kedvemre pihenek. Csokit és kenyeret eszem, tunya élvezettel hagyom, hogy a nap melege belém hatoljon, melegítsen, kényeztessen. Lassú ritmusban sétálok tovább, a majd egyszer megérkezem én is gondolatával. Néhány kanyarral odébb a német házaspár vár rám. Arra kíváncsiak, hogy én román vagyok-e. Beletörődően teszem le ismét a zsákom, történelemóra következik, jelenkor a Kárpát-medencében témával. Én mesélek, rajzolok, ők figyelmesen hallgatnak, bólogatnak. Kimerítem a témát, majd nekicihelődöm a zsákomnak, jó lenne megérkezni már. Együtt megyünk tovább. Fütyörészni lenne kedvem, ehelyett fickós hangulatba dúdolom magam.

Samoz kellemes kis település. Közepén park, benne egy nagy katedrális. A park körül, mint kerge birka, Hubert rohangál. Nem értem, miért teszi.

Este van, jó lesz megkeresni a zarándokszállót, gondolom. Keresem a katedrális bejáratát, meg is találom. Lépcsőzöm le, majd fel, fekete reverendás atyától kérek útbaigazítást. Félkörívezzem vissza oda, ahonnan jöttem, ott van az albergue bejárata, mutatja. Ha kedvem tartja, azelőtt meglátogathatom a katedrálist, mondja. Nincs kedvem, koszos és büdös vagyok, fáradt is, éhes is, megyek lefeküdni.

A szálló nagyon mostoha. Az óriási faajtó nyikorog, alig tudom benyomni, hideg van, rogyadozó vaságyak feslett matracokkal, a szállásár adomány jellegű. Nem számít, most semmi nem számít. A magas teremben, ami része a katedrálisnak, egyedül vagyok. Magányom nem tart sokáig, mert Hubert beviharzik, lecsapja a zsákját, majd kirobog. Én haza akarok írni, baráti szóra vágyom nagyon, és koszosan, büdösen, dacosan indulok netkávézó-keresésre. Kérj, és megadatik, Samoznak van könyvtára, és a könyvtáros túlórázik kicsit, hogy elolvassam és megírhassam a leveleimet. A világgal megbékélten, a gall vidék édeskés trágyaillatával megyek vacsorázni. Egy étterem ablakából lovagom int felém, már megrendelte a zarándokmenüt mindkettőnk számára. Jó párost alkotunk: ő frissen, fitten, fekete ingben, nyakán kis színes kendővel, én büdösen, nyúzottan, csapzottan, borzosan és leplezetlen jókedvvel. A vörösbor pillanatok alatt elfogy, és álmom a vaságyon, feslett matracon szép nagyon.

Levél

Kedves! Kedves kedvesem! Fura nap volt a mai, felhős volt a reggel, ködös, nedves. Huberttel együtt indultunk, lovagom hűséges maradt hozzám. Elhagytuk a zord szállót, adományoztunk néhány eurót a szállásért, ami barátságtalan volt ugyan, de jólesett a forró zuhany, és tető volt a fejünk fölött. Jól aludtam, állig a hálózsákomba bújva.

A rövidebb út az országút mellett vezetett, a hagyományos eltért ettől. Hubert azt mondta, hogy az országút mellett rövidebb. Én azt mondtam, hogy a másikon megyek. Hubert morgott egy kicsit, aztán utánam csábult. Hubert mindig morog egy kicsit, lehet, hogy a füstölt sonka teszi. Samoz szép város, és olyan tiszta vizű folyója van, hogy ilyent nem látni sehol. A vízből magas fák nőnek ki, sudár, szép törzsű fák. Sokáig ballagtunk a folyó partján, szegény Hubert alig tudta követni a lassú ritmusom. Nem a lábam fájt, hanem a kristálytiszta vizet bámultam, a folyó fenekét, a vízben úszkáló, apró vízilényeket. Megérintettem a fákat, valósak voltak mind. Megváltozott tudatállapot, ezt így hívják, tudod? Én nem tudtam, amíg nem éreztem, hogy van ilyen. Azt jelenti, hogy elfeledkezel mindenről, ami körülötted van, nincs múltad, sem jövőd, csak a pillanat van, aminek a szépsége rabul ejt, belesimulsz, beleolvadsz, és tudatod megadja magát, behódol valaminek, aminek nincs neve, csak hangulata, varázsa, illata.

Így mentünk valameddig, ameddig az Út elvált a folyótól, és kavicsos-köves, szűk ösvényen vitt be a hegybe. Az egész délelőtt felhős, szürke volt, és egy vers jutott eszembe, ennek néhány sora, ami valamikor megrekedt bennem. Fiatalkorom kedvenc versének kedvelt sora így szól, Kedves: „Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben. / A köpeny vállamon már eszmévé szakadt. / Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt, / s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!" (Rimbaud) Látod, egyszer eljön az ideje mindennek, annak is, amit megálmodsz magadnak. Örültem a megvalósult vágyamnak: feketére égett, kiszáradt bőrű egyik kezem a napszítta, fakóra kopott farmernadrágom zsebében vala, a másikkal az úton lelt botomat szorongatva mentem, és álmodtam a szerelmet. Kertek alján baktattunk, elmerülve a gondolatainkban, átminősült tudatállapotunkban, morogva és mosolyogva. Így értünk egy kis kőtemplomhoz. Kicsi volt nagyon, és nagyon régi. Kicsi falu kicsi temploma. Körülötte temető, kőből készült, kifaragott fejfákkal. Megálltunk egy kicsit nézelődni, de azt is mondhatnám, hogy foglyul ejtett a hely ősi tisztasága. Hubert sem morgott már, és én is szüneteltettem a szerelemről való álmodozást. Ennek a helynek más volt a hangulata, nem tudom elmondani Neked, hogy milyen. Más. És nagyon tiszta.

Végig felfelé haladt az Út, és megjelentek a kutyák. Nem féltem, mert Hubert értett a kutyák nyelvén, én meg szorosan mellette haladtam, így biztonságban voltam. Egy zöld tisztás út menti köveire telepedtünk le reggelizni. Nekem kenyerem, datolyám és mandarinom volt, Hubertnek pedig füstölt sonkája. Két nagy kutya rohant elő, fogalmam nincs, hogy honnan. Megijedtem. Csurgott a nyáluk, úgy vicsorogtak. Hubert nagyon megváltozott tudatállapotában lehetett, mert rájuk sem hederített. A kutyák néhány centire tőlünk lelassultak, majd megálltak. A nyáluk tovább is csurgott. És Hubert tovább falatozott. A kutyák leültek, és mereven nézték, ő pedig egykedvűen falatozott. Lassan megnyugodtam, és megettem a második mandarint is. Aztán felálltunk, és elindultunk. A kutyák is, de ellentétes irányba.

— Nagyon féltem! — közöltem lovagommal.

— Láttam — mondta ő. — Holnaptól elválunk, mert így sosem tanulod meg legyőzni a félelmeidet — közölte. — Láthattad, nem bántanak, ha nem félsz tőlük.

Láttam. És féltem tőlük. Reméltem, hogy holnaptól nem lesz több kutya. A félelmeimet legyőzni nem könnyű, és nem megy csak úgy, egyik napról a másikra. Félek, hogy nem tudom legyőzni a félelmeimet. Most viszont nem akarok erre gondolni.

Egy kedves kávézóban megittuk a nap első kávéját. Nem sokat beszéltünk. Sok kilométer volt már mögöttünk, és nem tudtuk, hol vagyunk. Aztán kiderült, hogy jókora kerülőt tettünk. Hubert ismét morgott, én meg elégedett voltam a megtett úttal. Elégedett voltam, mert nagyon szép volt, és megidézte bennem a szerelmet.

Sarria is nagyon szép hely. Maradtam volna, hogy barangoljak a hangulatos, labirintusszerű, kikövezett utcáin, hídjairól belebámuljak a kristálytiszta vizeibe, érezzem a lüktetését, halljam a dallamát. Teámat szürcsölgettem, és tonhalas lepényt faltam hozzá. Roberto bukkant fel, felénk ügetett. Közölte, hogy itt marad. Reméltem, hogy Hubert is, mert ők még soha nem váltak el egymástól. Hubert nemet intett, Roberto dühöngött, és közölte vele, hogy vén bolond, aztán elrohant ismét. Mi befejeztük a teát és a lepényt, majd elindultunk. Megmásztunk egy nagyon meredek utcát, aztán kijutottunk a városból. Mélyet sóhajtottam, és nekivágtam az ellőttem álló sok kilométernek. Hubert nagyon feldühödött valamiért, mert úgy elporzott, hogy nyomát sem láttam a következő órákban.

Barangoltam tovább. Faluba be, faluból ki. Így ment ez kilométereken át, mintha véget sem akarna érni. Az Út végtelensége. Alkonyodott már, és én meg csak vándoroltam. A nap lenyugodni készült, amikor Ferreirosba értem.

— Hildegárd! — köszönt rám Hubert. — Vár a fekete teád!

Örültem neki. Annak is, hogy itt van zarándokszállás. Hubert tervezett célja viszont Portomarin volt. Az újabb tíz kilométert jelentett. Tudtam, hogy képtelen vagyok rá, így búcsút vettünk egymástól.

— Ne feledd, amit a kutyákról tanítottam neked! — szólt vissza. Hosszan néztem utána. Igen, ő egy valódi lovag.

A szálláson egy spanyol fiatalember volt a társam. Nem értettük egymás nyelvét, így nem is szóltunk egymáshoz. Viszont kimostam és megszárítottam a koszos ruháimat, itt nem került sokba. Korán lefeküdtem, befészkelődtem a hálózsákomba, és azt hiszem, hogy boldog voltam.

Szemelvény a szerző közeljövőben megjelenő könyvéből