Olvasásszociológusoknak csemegeként szolgálhat, amint az én idős ismerősöm, Jánó Albert lapjainkat, 1968-tól a Megyei Tükört, 1989-től a Háromszéket olvassa és értelmezi, az olvasottakat egybeveti saját tapasztalataival és a különféle korok eseményeivel, mindig azzal a szándékkal, hogy a jelenben zajló folyamatokban vágjon rendet a maga ítélete szerint. Jánó Albert zágoni származású, az asztalosszakmát kovásznai szakiskolában tanulta, majd a sepsiszentgyörgyi bútorgyárba került, térült-fordult Brazíliában is, ahol a román nagykövetség bútorzatát rakta rendbe, majd onnan visszatérve és állandó lappangó lázzal viaskodva, könnyebb fizikai munka reményében a színházhoz szegődött.
Nos, a most általa olvasói bonckés alá fogott két újságcikk egyike az ugyancsak zágoni Csutak Vilmos családjához, a másik a kovásznai Fábián Ernőhöz kötődik, és a két írás információit egy kévébe köti beszélgetőpartnerem személye.
Gazda József Fábián Ernő emlékét és személyiségét felelevenítő írása — A gondolkodó ember, Háromszék, 2009. november 7. — beszélgetőtársamban kovásznai szakiskolás kori emlékeket elevenít, s ezeket — számomra ez az izgalmas — a politikai életből ’89 után kiszorított filozófus védelmére vonultatja fel. (Jánó Albertről azt is tudni kell, hogy a ’89-es fordulat után, sok száz társával együtt, a ,,magyar mezei hadak harcosaként" aktívan politizált.)
Gazda József említett esszéjében egy Domokos Géza—Fábián Ernő konfliktust idéz. Az új hatalom régi embereinek, amely kezébe ragadta a magyarság sorsának szervezését, irányítását — írja Gazda József —, nem volt szüksége a Fábián Ernő-féle, elkötelezetten gondolkodó és cselekvésre képes emberekre.
A visszaemlékezők szerint ez az alapja kettejük konfliktusának.
Jánó Albert ezt a mozzanatot most koronatanúként idézi, és érdekes módon a Fábián Ernő melletti érveihez kovásznai szakiskolás korából kerít támasztékot.
Elmeséli, hogy zágoniként a Csutak famíliát jól ismeri. Ismerőse, Csutak Mózi bácsi Csutak Vilmos leszármazottja volt. Ismerte Csutak Károly bácsit is a családból, aki az ő diákkorában nyugdíjas tanár volt, de tanított a szakiskolában. Fizikát, ilyesmit. Jánó 1952-ben tanult Kovásznán.
,,Amikor október 6. vagy március 15. következett, Károly bácsi olyan előadást tartott nekünk, hogy onnan vihették volna börtönbe az egészet — magyarázza. — Nagyon felkészült ezekre az órákra. Amikor az aradi vértanúkról beszélt, mindent felidézett. Az utolsó éjszakájukat úgy mondta el, hogy az egész osztály sírt. Mind magyarok voltunk. Asztalosinasok. És soha nem árult el senki.
Domokos Gézának a változás után itthon kellett jelöltetnie magát a parlamentbe, mert Bukarestben nem lett volna semmi esélye. Ezért Fábián Ernőnek félre kellett állnia. Én így tudom. Fábián Ernő ezt nyilvánosan sohasem hányta Domokos Géza szemére. Aztán, hogy kettejük között volt-e vita, azt én nem tudhatom. Úgy emlékszem, Ernő valami olyasmit mondott volna, hogy ez egyenlő a bokarúgással. Gézának ’95-ben vagy ’96-ban március 14-én megjelent Egy bokarúgás című írása az újságban.
Nekem ehhez annyi közöm volt, hogy nehezményeztem: magyar ember a magyart az újságban ne pocskondiázza. Ahelyett, hogy március 15-re írt volna egy olyan cikket, mint amire minket Csutak Károly bácsi tanított, azt szívesebben elolvastam volna én is, más is, mint a magyar vezetők veszekedését.
Az Incze Ibolya lapoldalában volt ez a bokarúgás. Március 15. után felmentem a Háromszék szerkesztőségébe. Mondtam neki, én azért jöttem, hogy elmondjam: ismerem a kovásznai szellemet, mert ott voltam szakiskolás. Abból indulok ki, hogy ha engem tanított Csutak Károly tanár úr, akkor biztos, Fábián Ernőt is tanította. Egykorúak voltunk, de Ernő már egyetemista volt, amikor én a szakiskolába bekerültem. Miért veszekednek? Jobb volna együtt kiállni a magyarságért. Azt is mondtam, hogy én elmarasztalom a Háromszéket, amiért ilyen cikkeket is kitesznek az újságba.
Most már másképp gondolom, mert ha akkor nem civakodnak, megtörténhet, sohasem tudtuk volna meg, hogy Neptunon mi történt. Én legalábbis nem tudtam volna meg. Egyébként én Gézával és a fiával, Péterrel is jóban voltam."
Mindenki, de főleg a pedagógusok számára tanulságos lehet, amit Jánó Albert Csutak Károly nyugdíjas tanárról elmondott. Fél évszázad távolságából is az ő példájával érvel: Fábián Ernőt is tanította, ez Ernő emberi-erkölcsi kvalitásainak az alapja. És példakép is, mert magyar nemzeti ünnep előestéjén nem ,,veszekszik", hanem az esemény méltóságához illő dolgokkal foglalkozik.
Jánó Albert azt is felpanaszolja, hogy kovásznai szakiskolás társait mind biztatta, hogy tartsanak ők is osztálytalálkozókat, helyezzenek virágot volt tanáraik, köztük Csutak Károly bácsi és az elhunyt osztálytársak sírjára.
,,Munkásiskola volt a miénk" — mondja rezignáltan. Szétszéledtünk.
Talán Csutak Vilmos sepsiszentgyörgyi/zágoni szobrának avatása alkalmat teremthet egy ilyen találkozóra.
