— Mi megszabott árréssel dolgozunk, nem engedhető meg, hogy belülről ezt a megbízhatatlanság módosítsa. Hatalmasak a rezsiszámlák, és újabban megmagyarázhatatlanul ingadoznak például a villanyszámlák, visszaesett a kereslet, az emberek a fogyasztásukon, a hasukon takarékoskodni kényszerültek, ezek közismert nehézségek — de az igazi nagy baj, amivel nem tudok megbékülni, az az alkalmazottak szolidaritásának hiánya. Valamikor az élelmiszer-kereskedő fehér köpenyben, könyökvédőben állt a pult mellé, ez annak is jele volt, hogy mennyire megbecsüli önmagát. Kiveszett volna a becsületérzés, nem tudom, de a szakmai önérzet súlyosan sérülhetett az ántivilágban, és azóta sem tért magához.

Hogy meggyőzzön, egyszerű számítást végez:

— Ne induljunk ki abból, hogy lopnak, és hazaviszik, amit nem fizettek ki. Bár tudnék rá példát. Mondok mást, hogy a kár nagyságát felmérhesse: ha egy alkalmazott, mondjuk, ami ezerszer előfordul, nem visz tízórait magával, és emiatt bent megeszik egy kiflit pár szelet szalámival, mondjuk, másfél lej értékben, megiszik egy kávét, nos, csak ennyit fogyaszt el anélkül, hogy kifizetné, egyetlen dolgozó egy év alatt már 14 millió régi lejnél nagyobb kárt okozott. Szorozzuk meg az alkalmazottak számával, és milliárdos összeg jöhet ki! És akkor még nem szóltam a cigarettáról, amit a legkönnyebb egy ilyesmire beállítódott embernek ,,kezelnie". Nem szóltam arról, hogy bejön egy ismerős, és a drága sonkát, mondjuk, parizer árán számolja fel neki stb. Ezekből felbecsülhető, mekkora belső kára van egy kereskedőnek, mekkora malomkövet kénytelen az alacsony önbecsülés, a szakmai presztízsének hiánya, az általános demoralizáltság és ki tudja, még mi miatt a nyakában cipelni. A kimondott lopás csak ezután következne.

Lejegyzem a fentieket, mert lényegi információnak tartom. Nem akarom rossz színben feltüntetni a nyilatkozót, a bérszínvonal kérdését nem hoztam szóba beszélgetésünkben. Kiegészíteném mindazonáltal a fentieket azzal, amit nemrég a másik tábor, egy volt alkalmazott mesélt el nekem. Részlegfelelős volt egy nagyáruházban, és a belső lopásokról megvolt a maga véleménye:

— Én azt vallom, a tulajdonosoknak nem az áruba, hanem mindenekelőtt az emberekbe érdemes befektetniük. Szinte nem is lehet elvárni attól, aki minimálbéren van, hogy ne lopjon, ne vigyen haza dugiban ezt-azt a polcokra kitett áruból. Ha a lakása rezsijét, a legszükségesebbeket, gyerekei ellátását sem tudja vagy alig tudja állni a béréből, akkor szinte rákényszerül, hogy kiegészítse, úgymond, jövedelmét, mert hát neki is jár egy kis lazítás, egy tévéműsor, egy mosógép, egy üdülés…

A két észrevétel nem oltja ki egymást, a vállalkozónak attól még igaza van, hogy a második megértően viszonyul egy alapvető rákfenéhez. A bérszínvonal, az igények és a lehetőségek összevetése messze vezetne, de válság ide, válság oda, a kereskedelemben mindenekelőtt a vállalkozóknak és alkalmazottaknak kellene valahogy közös nevezőre jutniuk egymással, dűlőre vinni és feloldani e burkolt belharcot, hogy aztán a cégvezető ne rajtunk, a vevőkön legyen kénytelen kárát fennmaradása érdekében bevasalni.

Szóval, az emberekbe érdemes befektetni, de önbecsülést nem eredményez automatikusan a magasabb bér sem, viszont megadja megszerzéséhez a lehetőséget. Élnek-e vele, javul vagy inkább romlik a szakmai erkölcs napjainkban?