Nagy tudósunk megérdemelte a mellszobrot, hiszen ő volt az, aki a 19. század második felétől a legnagyobb összehasonlító nyelvészeti vizsgálatot végezte el, amelyben felsorolta a magyar nyelv rokon nyelveit. Ő az akkori kifejezéssel a turáni népek közé sorolt minket, melyet mások szkíta vagy urál-altaji jelzővel illettek. (...)

Szentkatolnai Bálint Gábort több keleti országban nagy tudósnak tartják, hiszen ő készítette el a világ legjobb és legpontosabb kabard szótárát, dravida szótára pedig máig különlegesnek számít, hiszen nemcsak a dél-indiai kifejezések vannak benne, hanem a mongol szókincs java is. A kalmükök és a mongolok is őt tartják a magyar mongolisztika megalapítójának. Sajnos, nálunk még nem kapta vissza méltó helyét a tudománytörténetben. Magyarorszá­gon leginkább az eszperantisták őrzik emlékét, hiszen a sok nyelvet tudó Bálint rájött arra, hogy mások számára jó lenne csak egyetlen nemzetközi nyelvet megtanulni. (...)

Bálint Gábor nemcsak külföldön ért el jelentős sikereket, hanem közéleti munkássága is kiemelkedő volt, ennek egyik fő mozzanata a Székely Nemzeti Múzeum anyagainak gyarapítása és a székelység támogatása mindenkori lehetőségei szerint. Munkáiban mindig kitér szűkebb hazája nyelvi és műveltségi elemeire, ami határozott elkötelezettséget mutatott nála is. Ugyanezt a szoros köteléket figyelhettük meg a nagy elődnél, Kőrösinél, aki tibeti—angol szótárában fontosnak tartotta feljegyezni, hogy székelymagyarnak tartja magát. Míg azonban Kőrösi külföldön dolgozott, és ott szerzett világhírnevet, addig Bálint hazatért, és számos megpróbáltatás után végre katedrát és megbecsülést nyert Kolozsvárott. Neki mindig volt ideje arra, hogy kapcsolatot tartson a szülőfölddel, hiszen gyakran járt haza szüleihez, rokonaihoz, barátaihoz.

Bálint és a Székely Nemzeti Múzeum korai kapcsolata még nem tisztázott teljesen, nem tudni, vajon részt vett-e a múzeumi szervezőmunkában, beleszólt-e annak kialakításába, annyi azonban bizonyos, hogy hosszú külföldi útja előtt már gyarapította a múzeum anyagát. (...)

A Széchenyi-expedíció

Egy másik, korai levél pedig annak az emlékét őrzi, hogy Bálint Gábor mennyire készült a Széchenyi-expedíció hosszú útjára. 1877. október 4-én kelt levelében a kutató leírta, hogy november végén indulnak, és hosszú utat tesznek meg Délkelet-Ázsiába, Japánba, majd Pekingből a Kuku-nórhoz akarnak eljutni. Hazafelé útba ejtik Kelet-Turkesztánt. Utóbbi helyre korábban Kőrösi is el akart menni, hogy őseink nyomát keresse ott. A sors azonban nem engedte meg, hogy Bálint eljusson oda, mert Dél-Indiában megbetegedett, és haza kellett térnie. Így második hatalmas Kelet-kutatónknak is meghiúsult ezen álma. Szerencsére az expedíció többi tagjai eljutottak egészen a Selyemút egyik oázisvárosáig, az egykoron virágzó Tunhuangig, melynek eredményeként Lóczy Lajos alaposan feltérképezte a különleges Mogao-barlangok geológiáját, és annak fontosságáról beszélt Stein Aurélnak. Végül is a harmadik orientalista óriásunk, Stein végezte el az ősi belső-ázsiai kultúrtörténeti emlékek feltárását és közzétételét. Harmadszori próbálkozásra így a miénk maradt az érdem.

Bálint Gábor számára az út mégis jól alakult, hiszen feltárta a tamul nyelv közép-ázsiai jellegét. Az angolok korábban már összefüggésbe hozták a dravida (tamul) nyelvet a magyarral, de annak felderítése és feldolgozása Bálintra maradt. Egyébként korábban Kőrösi is felfigyelt a szanszkrit—magyar párhuzamokra, de ő nem végzett alapos nyelvészeti kutatást ebben a témakörben. Ma már az indológus nyelvészek azt állítják, hogy a szanszkrit nyelv sok elemet átvett a tamultól. Bálint úttörő munkáját idehaza nem fogadták el a nyelvészek, holott egyikük sem végzett olyan beható nyelvészeti vizsgálatot, hogy erre komoly és megalapozott választ tudjon adni, kézlegyintéssel elintézték a fantasztikus eredményt. Ennek is köszönhető, hogy Bálint dravida—német szótára nem került be a nemzetközi tudományos közélet vérkeringésébe, és a témára csak az 1960-as évektől tértek vissza, immár külföldi, elsősorban angolszász nyelvészek, akik felfigyeltek például a dravida—közép-ázsiai—uráli kapcsolatra. Mára elfogadott nézet a dravidák közép-ázsiai eredete, akik valamely szkíta népcsoport tagjai lehettek, akik az árja nyomásra délre vándoroltak.

Sajnos, a Széchenyi-expedíció után Bálintot teljesen lehetetlen helyzetbe hozták ellenfelei és irigyei. Ennek része volt, hogy elhíresztelték, azért kellett hazajönnie Indiából, mert elviselhetetlen természete volt, holott ennek éppen ellenkezője volt igaz, vagyis útitársaival jól megértették egymást. Fogarasi János halála (1878), illetve Arany János visszavonulása (1877) után Bálintot eltávolították a budapesti egyetemről, ahol addig magántanárként dolgozott, sőt, megvonták a számára folyósított akadémiai segélyt is. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mindezek pontosan mikor történtek, de valamikor 1878-ban, mert 1879 májusában Bálint már hivatalosan is bejelenti önkéntes száműzetését. Miután minden ajtó bezárult előtte, a székely tudós külföldre kényszerült, és az Oszmán Birodalomban vállalt munkát.

Bálint Törökországban

A múzeumban talált levél alapján kiderül, hogy Bálint 1879. június 20-án már Konstantinápolyban volt. Közel másfél évtizedig élt a török és arab népek között, csak néhány közeli ismerőse, rokonai tudták, hogy éppen hol tartózkodik. A Székely Nemzeti Múzeumban Bálint keresztapjának, Cseh Sándornak egyik levele megőrződött, melyben azt olvashatjuk, hogy 1879 novemberében Bálintnak már volt állása, valami pénzügyi feladatot látott el, melyről sokan azt állították, hogy az adóvégrehajtóság lehetett. Zágoni Jenő publikálta Bálint testvéréhez írt leveleit, onnan lehet tudni, hogy 1879. december 21-i levelét már Bagdadból küldi. Egy szűk év múlva Vasady N. Gyula Bagdadba címezi levelét Bálint Gá­bornak, és azt írja rá, hogy ,,pénzügyi felügyelő". Zágoni közlése alapján tudjuk, hogy 1880. április 9-én Bálint már Kairóból ír testvérének, és érdeklődött, hogy Széchenyi gróf vajon hazaért-e. Cseh Sándornak is szándékozott írni, ami azt bizonyítja, hogy rokonaival tartotta a kapcsolatot.

Ajándékok a múzeumnak

A múzeum egyéb dokumentumai alapján tudjuk azt is, hogy még elutazása előtt különleges keleti tárgyakat adott el a múzeumnak. Az 1879-es adásvételi listán használati tárgyakat találunk, például kínai gyékényszőnyeg, ezüst karperec, szantálfa faragványok, utóbbiak talán buddhista istenségeket ábrázolhattak. A tárgyak között volt egy különös kép, mely a gyermektelen házaspárok számára készült, akik a képen keresztül az ősök szelleméhez imádkozhattak utódért. Lehet, hogy ez valamiféle bálványábrázolás volt, hiszen Mongólia egyes vidékein a buddhista egyház tiltása ellenére is fennmaradtak az ősi hit emlékei.

A nagy utazó ugyanakkor ajándékozott is bizonyos dolgokat az intézménynek. Az említett lista szerint az adományok között volt egy kínai tustörlő kő, tus, ecset, valamint adott olyan méregbogyókat, melyekből tintát nyertek ki Távol-Keleten. Ezek voltak odakint az írás legfőbb eszközei. A kínai írás ugyanis más eszközöket igényelt, mint Európában, sőt, az egyben művészet volt, és a máig divatos kalligráfia viszont különleges szerszámokat igényelt. Fontos hozzátenni, hogy nemcsak a kínai íráshoz, hanem a régi mongolhoz és mandzsuhoz is szükség volt ilyen eszközökre, hiszen az arabhoz kicsit hasonlatos mongol betűk írása is nagy kézügyességet igényelt. A mandzsuk pedig a mongoloktól vették át az írásrendszert, csak némileg nyelvükre szabták. Bálint ajándékozott lai-csi (ma inkább licsi) nevű gyümölcsöt, mely Dél-Kína trópusi táján őshonos, hántolás után fogyasztható, mostanában ízletes üdítőitalt szoktak készíteni belőle. Valószínűleg ezt már nem gyümölcsként használták fel, hiszen az csak egy hónapig marad friss és fogyasztható, hanem héját és szárát, amely a hagyományos kínai orvoslásban gyógynövénynek számít.

Az adományok között található egy pálmalevélre írt buddhista mű, melyet bráhmi írással jegyeztek le. A leltár szerint a legrégebbi buddhista — páli — kánon egyik részét tartalmazta. Ezek még indiai útjáról származtak.

A sors különös játéka, hogy Bálint elutazása után is kerültek kincsek a múzeumhoz, hiszen keresztanyjának a hagyatékából is kerültek különlegességek a múzeumba. Ezek között tálca, dohánytartó, valamint fenyőhéjból készült sótartó, melyből az utóbbi különösen a mandzsúriai népekre volt jellemző. (…) Ezen tárgyak azért is kiemelt jelentőséggel bírnak, mert Magyarországon ezek megalapozták a keleti gyűjteményt. Az ugyan még nem feltárt, hogy vajon Bálint gyűjtése számíthat-e a legkorábbi kínai gyűjteménynek, de érdemes lenne utánajárni, hogy vajon hol, mely közgyűjteményben jelennek meg ilyen korán távol-keleti tárgyak, eszközök.

A turanista

Az adományok mellett Bálint személyéről is őriz dokumentumokat a múzeum. Egyrészt megtalálható egy névjegykártya, amely alapján megtudjuk, hogy keleti utazónak és turanistának nevezte magát. Másrészt néhány könyvében ujgur-mongol írással jelölte meg nevét. De van olyan levél is, ahol valószínűleg kínai pecséthengerrel ütötte oda a nevét. (...)

A tamul tanulmánya (németül: Tamilische-Dravidische Studien) megírása után felmerült a székely értelmiségiekben az igény, hogy Bálintot hozzák haza, és méltó állást kínáljanak neki. Talán székely barátai rájöttek, hogy hatalmas tudását nem külföldön, hanem itthon kellene kamatoztatnia. Jakab Elek vezetésével mozgalmat indítottak, és sikerült elérniük, hogy a nagy tudósunk egyetemi tanári álláshoz jusson a kolozsvári egyetemen. Erről egyébként a Székely Nemzet is többször hírt adott, hiszen ez az összefogás sikerét jelezte.

Bálint Gábor hazatérte után is folytatta adományozói tevékenységét, amelyről több bejegyzés is van a múzeum dokumentumai közül. 1904-ben a sepsiszentgyörgyi Jókai Nyomda által kiadott, Jelentés a Székely Nemzeti Múzeum 1903. őszi állapotáról című munkában a magányos adományozók sorából dr. Bálint Gábor kolozsvári egyetemi tanárt emelték ki, akiről még meg is jegyezték, hogy a közelmúlt években igen értékes adományokkal növelte a múzeum gyűjteményét. 1908-ban 133 darab könyvet, 60 darab érmét és más régiséget adományozott. Ezen tárgyak hollétét, sajnos, homály fedi. A múzeumban a Bálint Gábor által adományozott könyvek ma már igazi kultúrtörténeti ritkaságok.

Bálint Gábor 1912-ben vonult nyugdíjba. Következő év májusában hirtelen meghalt. Felesége egy velencei ülőgarnitúrát a múzeumnak ajándékozott, ezenkívül kéziratai is oda kerültek, amelyek között még akad kiadatlan is.

Bálint hagyatéka után György Lajos kezdett nyomozni 1947-ben, de ennek eredményét pontosan nem ismerjük. Valószínűleg még értékes kéziratok kerülnek elő tőle, és a múzeumban őrzött kabard anyagát, reméljük, egy lelkes kutató feldolgozza. Reményre azért is van okunk, mert Magyarországon is egyre többen érdeklődnek a nagy tudós munkái iránt. Nemrégen jelent meg a dravida szótárának egy mutatványa, de a Püski Kiadó nemrég megjelentette A honfoglalás revíziója című művét is. A hollandiai Mikes International pedig számos, egykor az Erdélyi Múzeumban publikált írását már közkinccsé tette a világhálón.