A tejtermelés jelentősen különbözik a laktáció folyamán. Az ellés után gyors ütemben növekszik, a csúcspontot az 5—6., üszőknél a 6—8. héten éri el. Ezután a termelés néhány hétig azonos, majd fokozatosan csökken a laktáció végéig.
A napi tejtermelés akár 20—25 kilogrammal is eltérhet a csúcspont és az elapasztás idején. A takarmányozás szempontjából a laktációt három szakaszra célszerű felosztani. Az első az elléstől a 12—13. hétig tart, a második a 14. hét és a 28. hét közé tehető, a harmadik az elapasztásig tart.
A tehenek szakszerű takarmányozását az első szakaszban a legnehezebb megvalósítani, hiszen a tejtermelés növekedésének üteme meghaladja a takarmányfelvétel növekedésének mértékét, és ennek következtében energiahiány alakul ki, a tehén a napi takarmányadaggal kevesebb tápanyaghoz jut, mint amennyi a gyors tejtermelés növekedéséhez szükséges lenne. A hiányzó energiát a tehén saját szervezetének lebontása által próbálja pótolni, azt is mondhatnánk, hogy a tehén önfeláldozó típus. Tehát a takarmányozás által arra kell törekednünk, hogy ez a testtömegveszteség minél kisebb legyen. A túlzott tömegveszteség, ami elsősorban a zsírtartalékok lebontásával jár, anyagforgalmi zavarokat okozhat (ketózis), ugyanis a máj már nem képes feldolgozni a zsírbontás termékeit. Ugyanakkor a súlyveszteség rossz irányba befolyásolja a tehén újrafedezését, növelvén a két borjúzás közti időszakot.
A súlyveszteséget többféle módon mérsékelhetjük. Az egyik ajánlott módszer, hogy a tehenet a szárazonállás idején nem hizlaljuk el, mivel az elhizlalt tehenek az ellés után kevesebb takarmányt fognak fogyasztani. A súlyveszteség mérséklésének másik módja a takarmányadag nagy energiatartalmának biztosítása. Ezt csak a megemelt abrakadaggal tudjuk elérni, amely az összenergia-tartalomnak 55 százalékát képezheti. A fennmaradó 45 százalékot tömegtakarmányból kell biztosítanunk, mivel ha a takarmány nem tartalmaz elegendő nyersrostot, csökken a nyáltermelés, és a bendő lesavanyodik, bendőacidózis alakul ki. A tömegtakarmány-szükséglet fedezésére használhatjuk a jó minőségű silókukoricát, a fű- vagy lucernaszilázst, 25—30 kilogrammos fejadaggal számolván.
Az energiahiány fedezésére az utóbbi időben az úgynevezett védett zsírokat is használhatjuk, ezek a bendőben csak kismértékben bomlanak le, és így nem zavarják a bendőmikrobák működését. Ezek használata csak a laktáció első 2—3 hónapjában szükséges, napi 450—600 grammos adagban. A laktáció első szakaszában az ipari melléktermékek is jól használhatók (nedves cukorrépaszelet, szeszgyári moslék). Arra kell ügyelni, hogy legyen biztosított a kellő nyersrostellátás, ellenkező esetben csökken a tej zsírtartalma.
A tehenek téli takarmányozásában és nyersrostellátásában fontos szerepet töltenek be a szénák. A kielégítő menynyiségben (6—12 kg) adagolt széna rágásra és kérődzésre készteti a tehenet, ezáltal elkerülhető a fentebb említett acidózis.
Ebben a laktációs szakaszban a fehérjeszükséglet biztosítása is gondot okozhat. A bendőmikrobák a takarmányadag fehérjéinek csak 70 százalékát képesek lebontani, és a lebontott fehérjék egy része is a vizelettel kiürül a szervezetből. Általánosan kívánatos, hogy ebben az időszakban a nyersfehérje a takarmány szárazanyagtartalmának 17—18 százaléka legyen. Az utóbbi évek kísérletei bebizonyították, hogy kiváltképp a nagy tejtermelésű egyedeknél a metionin aminosav védett (a bendőben nem oldódó anyaggal bevont) formában való adagolása növeli a tejtermelést.
A tejtermelés második szakaszában, amikor enyhe tejcsökkenéssel számolunk, a takarmány energiaszintjét is csökkenteni kell. Ezt nem a tömegtakarmányok, hanem az abraktakarmányok csökkentésével kell elérnünk. Ebben az időszakban a jó minőségű tömegtakarmányok már képesek fedezni az energiaszükségletet, így nem indokolt a védett zsírok etetése. Ugyanakkor csökkenthető a fehérjetartalom is, már elégséges a 14—15 százalék fehérje a szárazanyagban.
A laktáció utolsó szakaszában, a 28. héttől az elapasztásig a tejtermelés már nagyobb mértékben csökken. A takarmányozás ebben az időszakban elegendő kell hogy legyen az életfenntartásra, a csökkent tejtermelésre, de ugyanakkor arra is, hogy az állat tartalékot építsen be a szervezetébe, mivel a gyakorlat azt igazolja, hogy előnyösebb, ha ebben az időszakban, és nem a szárazonállás idején épülnek be a tartalékok a szervezetbe. A szárazonállás idején pedig csak az életfenntartásra és a magzat növekedésére elegendő takarmányt indokolt adagolni.
