A hírek szerint a mezőgazdaság támogatása szerves része lesz a vidékfejlesztésnek. Ezért is nagyon meg kell gondolni a továbblépést, ha egyáltalán meg akarunk maradni termelőknek, és ha gondoljuk, hogy a terményeknek értékesítői is legyünk az egyre inkább globalizálódó világban.
Sokszor írtuk már, de nem sok sikerrel: rá kell jönnünk, feldarabolt székelyföldi birtokaink, felaprózott földviszonyaink nem versenyképesek ebben a közegben. Az a székely konzervativizmus, egyfajta csökönyösség, mely évszázadok alatt megmaradásunk alapja volt, nem felel immár maradéktalanul meg a mai irányzatoknak, csakis a gazdaságos termelés — amelyhez szövetkezni, sőt, tagosítani kell — a termőföld megtartásának az útja. Mert addig, amíg nem merünk szövetkezni, birtokokat összevonni, mind az egy-két tehenes gazdák, mind a pár hektáros földbirtokosok csak önfenntartó gazdaságokként működnek, s reményünk sem lesz arra, hogy gazdaságos, versenyképes földművelők legyünk. Csak az a paraszttársadalom fog fennmaradni, mely tud alkalmazkodni, felkészülni és cselekedni mind a globális felmelegedés, mind a globalizálódás vidékünkön is jelentkező kihívásainak, elvárásainak megfelelve. Ha nem fogunk össze a termelésben, de főleg az értékesítésben és a fogyasztásban, lemaradunk. A politikusok, a szakembergárda, a hangadó értelmiségi még mindig egymást támadva rossz példával jár elöl.
Húzzuk meg már a vészharangot! Ébredjünk fel Csipkerózsika-álmunkból, mert nem lesz, aki hallja a déli harangszót, melyet — büszkén tudjuk — bátor őseinkért maga a római pápa rendelt el.