Maradnak a lényegét tekintve megválaszolatlan kérdések románokról, romákról. A kérdéseket mi, magyarok tesszük fel, ugyancsak mi válaszolunk (?) rájuk. Önmagunkkal beszélgetünk, mint akinek nincs hallgatósága, nincs beszélgető társa, mert ezeket sem a kérdések, a válaszok még kevésbé érdeklik.

Mintegy a nagyvilágra csodálkozva mondják magyarok, románok egyaránt: hiszen nincs köztünk semmi ellentét, íme, mi, szomszédok, milyen jól megvagyunk! Esténként kártyázunk, ha hirtelen pénzzavarban vagyunk, kisegítjük egymást. Ha éppen a liszt, cukor, só elfogyott, és hamarjában kell, ott a készséges Ionescu, Popescu. Mi itt a probléma? Ha Popescunak van hamarjában a magyar szomszédra szüksége, Kiss vagy Kovács ugyanúgy segít. Az ám! A bajkeverők a politikusok, holott ők is igencsak megértőek egymással. De kell a mesterséges viszály.

És mindez csakugyan igaz. De hát akkor miért kell etnikai fogantatású autonómia, akkor mire jó a székelyföldi román civil szervezetek érdekvédelmi tömörülése? Valamelyik oldala a két jelenségnek hazug. Vagy nem?

Nem. Mindkét jelenség valós, igaz, sőt: indokolt! Az egyik esetben egyének barátságáról, a másik esetben közösségek viszályáról van szó. A közösségi szemlélet terén a nagy európai politika is megmakacsolta magát. Nem és nem. Csak egyéni jogként gyakorolható az is, ami csak közösségben (vallási, nemzeti, szakmai stb.) érvényesülhet. A sajátos hagyományokkal, nyelvvel, műveltséggel, történelemmel felruházott ember csak akkor hoz mélyen ágazó gyökereiből táplált ágán gyümölcsöt, ha századok emlékezete termékenyíti meg virágait, és a közellét óvja a téli fagytól... Ezt kell megérteniük a ,,szomszéd vár" közösségeinek.

A rromákat (azért két ,,r"-rel, hogy, ne adj isten, románra gondoljon bárki is!) jellegzetes szaguk miatt még a kerítésen túli kutyák is megugatják (számtalanszor tapasztaltam), az ún. ,,fehér" ember pedig a legidősebbet is csak tegezi, hiszen nem jár ki nékik más megszólítás. Visszafeleselni pedig nem mer, még az kéne! Minap az autóbuszban (nagy ritkaság) egy kicsijét bizonyára a kórházba vivő cigány asszony mellé leült egy ,,fehér" férfi. A gyerek hányt, és a férfi kabátjára is került belőle. Csodák csodája, a férfi nem fakadt ki káromkodásban, miközben a megriadt asszony valami kétes tisztaságú ronggyal törölgette a kabátujjat. Aztán a férfi elült mellőle.

El kell fogadnunk, hogy a cigányság (többsége) nem integrálódott az európai országok társadalmába. A kivételnek mondhatók pedig meg sem ismerik szerencsétlenebb, elesettebb társaikat. Utcaseprőnél nem viszik fennebb. Lopnak, zajosak, szaporaságuk révén jutnak államilag támogatva elviselhető, a lét határán ingadozó helyzetbe. Ritkán jut eszünkbe, hogy ők is emberek. Sőt, szavazó alanyok. Ilyenkor vagy magyarok, vagy románok. Máskor ,,büdös cigányok". A társadalom pedig az eltartottaknak kijáró gyűlölettel, kirekesztéssel fordul ellenük.

A sepsiszentgyörgyi egyházi-világi kezdeményezés csak részleges eredménnyel jár. Az esetleges elvégzett tanulmányok az esetek többségében az alapismereteken nem terjednek túl. A lányok már 14—15 éves korukban férjhez mennek, s megkezdik a végeérhetetlen szaporítást. A fiúk már korán a kukázással, mezei szarkasággal foglalkoznak. Ha van kis háztáji kertjük, azt nem művelik meg.

Mi a teendő? Erre nincs válasz. Talán a jómódú cigányságnak (alumíniumvárak birtokosai) kellene közösségformálónak lennie? Ezek a dúsgazdag cigányok viszont csak a giccses sznobságban és nem a szegény rokonok között érzik jól magukat.