A sok zűrzavarból egy keseredett valakinek is kihallatszott a hangja, de ez a hang olyan keseredett, olyan gyászosan-szánalmasan hangzott, hogy a vánszorgó-köhécselő, koldusnak öltözött Mátyás király, ki egy török kereskedő sátra előtt a szép csizmákat nézegette, megtörölte a szemét.

— Jó kopott hegedű! Eladom a drága jó hegedűmet!...

— Ki megveszi, nem bánja meg! Olcsón adom...

Feléje ballag a király, hallja, hogy az a valaki suttogva mondogatja magának:

— Miért is él, aki szegény?!... Miért is teremtett cigányt a Mindenható?!...

— Elmegyek... feleséget keresni Isztambulba...

Nézi-nézi Mátyás, látja, hogy egy ügyes, barna cigánylegény, szép, fekete göndör haja van, csak na, milyen, aki szegény?! Rongyos, foltos. Kutukálja, mutogatja zsebeit a király, előkotorász három aranyat, melyet egy gőgös kereskedő vetett reá, és a legény hegedűjére teszi: — Három arany, de tízszer ennyit ér!

— Tartsd meg a jó hegedűdet, legény.

— Jöjj be Mátyás királyhoz.

Nézi a legény, nem bírt szóhoz jutni a meglepetéstől, záporozott a könnye, csizmáját akarta csókolni a királynak, de az már ellépett. Gúnyosan fogadták a kapunál álló strázsák, összevissza dőltek a nevetéstől, mikor hallották, hogy a király elé akar menni: Háhhá! Há-hhá-hháá!

— Mit akarsz, te ázott varjú? Mátyás királynak muzsikálni?!...

— Ne gúnyoljatok! Nem muzsikálni akarok...

— Őfelsége hívat... Bocsássatok be.

Elhallgattak a gúnyolódó legények, szó nélkül kaput nyitottak.

— Isten áldjon, felség, Mátyás király!

— Itt vagyok, parancsolj, felség...

Nézi, nézi a király, gondolkodik:

— Azért hívtalak be, hogy megkérdezzelek, miért nem házasodsz idehaza? Miért kell Isztambulba menned, csalogatnak, hogy odamenj?... Ne hidd, nem igaz semmi, amit ígérnek néked. Rabszolgának akarnak... Nem sajnálod elhagyni hazádat?! Tudd meg örökre, idegen országban nem rak, soha nem is rakott, és soha nem is fog fészket rakni a gólya... — mondta jóságosan a király.

Elgondolkozott a legényünk, és őfelsége szavaira könnyek peregtek le az orcáján, majd búsan sóhajtgatva mondta:

— El kell mennem, felség, nyomorúságom miatt...

— Tudom, hogy országodban is élhetnék-házasodhatnék, de ki akarok szabadulni a mindennapos nyomorúságaimból, a magamfajták mind olyan szegények, mint én... ha a töröknél egy gazdag feleséget kapnék, az kiemelne ebből az átkozott nyomorúságból!...

— Biztosan tudom — mondta Mátyás határozottan —, ,,gályarab" fogsz lenni a törököknél is, olaszoknál is, görögöknél is. Javasolnám, ne menj. Maradj itt, nálam, az udvarban muzsikálgass. Még ma éjszaka szép, előkelő feleséget szerzek néked a farsangi bálban!... Csak ne menj el. Akarod-e?

Szegény legényünk térdre hullott a király előtt, kezét imára fogva mondogatta:

— Akarom, felséges Mátyás király!

— Éjjel-nappal csak néked fogok muzsikálni, még a másvilágon is!

Muzsikálni kezdett a legény, felcsillant a király szeme, elégedetten hallgatta a muzsikaszót, örömében csak amúgy pöndörítette csinos-ügyes bajszát. Nyomban borbélyt hozatott, megborotváltatta, haját is megrendeztette. Aztán szólította a szolgalegényt, illatos rózsavízben megfürdette a legényünket, finom kenőcsökkel bedörzsöltette, szép női ruhába öltöztette, olyanná lett, mint egy miáu-miáu, kényes szájú, nyalka barna hercegnő! Mosolygott Mátyásné, de nem szólott. S hát Mátyás őfelsége mit művel?! Előszedette az ifjúkori ruháit, úgy kiöltözött, mintha egy tizennyolc éves herceg lett volna! Álarcot tett magának s a fiúnak is. Este lett. Szépen szólt a méltóságos zene, gyertyák fényei világítottak a terem falain, táncoltak az álarcos hercegek, hercegnők, bárók, bárónők, grófok, grófnők, mindenféle nemességek közül valóak, még a szegényebb rendűekből is lehettek valakik, de még idegen országból való kémkedők is, azt nem tudhatta senki, mert álarcaik miatt nem lehetett tudni, hogy ki hová tartozó.

Lépkedik be Mátyás is, fiatalosan kihúzza magát, kegyelmesen karcolgatja a miáu-miáu, kényes szájú, kicsinosított, pirosított, éjfekete, göndör hajú kényeskedő-finomkodó barna hercegnőjét, s nyomban táncba vitte. Minden férfilélek csak az egyedüli éjfekete, göndör hajú hercegnőt figyelte, csak őt dicsérték, csak róla suttogtak. De az asszonyságok közt volt egy aranyhajú fiatalka teremtés is, ki előkelő táncoltatóinak boldogan suttogta: de szép az éjfekete göndör haj!

— Óh, de boldog lennék, ha ilyen hajú, barna férfi megkérne!...

Mátyás elé került táncolni az aranyhajú lány. Látja Mátyás, hogy mennyire tetszik neki a barna hercegnő haja.

— Szép hajad van, szép kisasszony! — mondta Mátyás elváltoztatott hangon.

— Ó, szép, de én feketét szeretnék... mint annak a hercegnőnek!... — mondta Mátyásnak a lány.

Mosolyogni kezdett a király, közelebb húzódott a lányhoz, halkan suttogva kérdezte:

— Szeretnél egy ilyen szép hajú férjet?!...

— Óh, de boldog volnék!... De ez ,,hortobágyi délibáb"...

— Ide figyelj, kisasszony. Férfi a fekete hajú, a tiéd.

— Férfi! Ne légy kegyetlen... ne árulj el minket. Mátyás király vagyok, ő az udvari muzsikusom, Bécsben tanul, csak néhány napra jött haza. Jöjj be hozzám.

Majdnem elájult az aranyhajú lány. De Mátyásné is csak amúgy tikkadozott a függönyözött karzatból, legyezőjét szája elé tartva suttogta szobalányainak:

— Hát ez a ,,Mátyás király" mindig kieszel valamit!... Mindig azon jár...

Szembenézett barna hercegnőjével a király, a szőkét átkarolta, majd a barnáját is, sietve kilépkedtek. Titkos kijáraton egyenest Mátyás cifra hálótermébe jutottak. Térült-fordult a főszakács, ki már várta őket, finom borokat, ételeket hordott az asztalra.

Leszedte álarcát a király, le a legényünk is, a lány is. Összecsapta tenyerét a király:

— A székesfehérvári gróf leánya!

— Igen, felség, te jó Mátyás király! — mondogatta boldogan a lány.

Átölelte a legény nyakát, csókolta haját, száját, orcáját:

— Enyém vagy, éjfekete, göndör hajú!

— Barna muzsikusom! Muzsikálj!... Szeress...

— Tiéd vagyok, enyém vagy, grófkisasszony! Muzsikálok néked éjjel-nappal, amíg élek, örökké... És szeretlek!... — suttogta a legényünk is, aztán ő is csókolgatta a lányt, mint gerle a párját.

Boldog volt Mátyás király, szívből szerencsét, egészséget kívánt nekik. Ittak-ettek sokáig, aztán ifjúkori szép ruháiból hozatott a király, felöltözött a legényünk. Kezébe vette szépen szóló hegedűjét, olyan szépen muzsikált, hogy a kisasszony szíve szökött ki a helyéről. Örvendett a jó öreg Mátyás is, ki mindig arra törekedett, hogy senki mester, zenész, ne hagyja el az országot. Visszamentek táncolni a fiatalok, kedvükre táncolhattak, mosolyoghattak egymásnak reggelig. Reggel tárt karokkal várta vissza őket a király, hintóba fogattak, Székesfehérvárra mentek a lány szüleihez. Ott olyan vendégséget tartottak, hogy olyan még nem volt ,,Kárpátoktól Fiumé láncáig!" Még két hétig is folyt az eszem-iszom, heje-huja vigadalom, dínomdánom lakodalom. Olyanokat táncolt Mátyás király, hogy majdnem összeszakadt a ,,rámás csizmája". S hát a legényünk?! De hát a kapu előtt a rokonok!? S hát én, jaj, még két hónapon át is fájt a tyúkszemes lábam, úgy megforgattam a grófi kisasszonyt, de még az öreg grófnét is. Annak titokban nem tetszett valami, csak igazítgatta ezüstláncos ,,nagyító üvegét", nézte a legényünket, odasúgott néha a grófnak, engem is nézegetett, de számba sem vettük, mellettünk volt az erős támasz, a jó öreg Mátyás király! Hja, láttatok volna táncokat a kapu előtt, ott volt, mit látnia a méltóságos grófnőnek meg a gróf úrnak! Küldözgettünk titokban a kapu előtti rokonoknak inni-enni, hogy színesebben táncolhassanak, csak amúgy pisolygott Mátyás király rajtunk, nevetgélve súgta nekem:

— Hiába, nincs, miért tagadni... Mindenkinek fáj a fajtájáért...

— Barna, barna a vőnk — suttogta a grófnő —, valaki muzsikus lehet...

— Ugyan már! Szereti a lányunk, és az a fő... — mondogatta az öreg gróf is.

Aztán visszamentek Budára, a barna legény ,,udvaros muzsikus" lett Mátyás király udvarában, előkelő, gazdag neje és a király jó cselekedete kiemelte szegénységéből, nyomorúságából. Mátyás jó cselekedetét pedig Gabriel, az Úr jegyzőangyala az Úr parancsára bejegyezte az Élet Könyvébe, amely onnan soha ki nem töröltették, ha meghalt is, de nem örökkön-örökké él, élni fog, ,,Kárpátoktól Fiumé láncáig."