Kézdiszentlélekről Maksára ingázik mindennap Hodor János — a fiatal gazdálkodó ugyanis megelégelte, hogy sok kis földdarabot műveljen meg, nagyobb, összefüggő területekre vágyott. Jelenleg mintegy 130 hektárnyi területen gazdálkodik Maksán — ennek nagyobb részét bérli —, búzát, pityókát, répát termeszt, de mivel továbbra is Szentléleken lakik családjával, minden reggel (vagy éppen éjszaka, ha a munka úgy kívánja) Maksára megy dolgozni.
Elege lett a kis parcellákból
A harmincöt éves szentléleki gazda már közel tíz éve úgy döntött, nem éri meg a nadrágszíjparcellákkal foglalkozni, és nagyobb területet keresve került Lécfalvára, ahol mintegy százhektárnyi földet bérelt. Otthon és Kézdiszentkereszten addig harmincöt hektárnyi földet művelt, ám ez sok kis darabból állt, a harmincöt hektár több mint harmincöt helyen szétszórva. Ráadásul Szentléleken a lakosok többsége mezőgazdaságból él, mindenkinek kellett a föld, mindenki bérelni akart. Polyánban lehetett még földhöz jutni, de ott is az volt a baj, hogy keskeny parcellákat adtak vissza, néhány méter széles, több száz méter hosszú földcsíkokon pedig alig lehet gazdálkodni: ha géppel ráment az ember, vagy ott maradt egy darab, vagy átment már a szomszédjáéra. A Háromszékben fedezte fel, hogy Lécfalván hatalmas területek kiadók, és 1999 őszén mintegy százhektárnyit bérbe is vett. A különbség érezhető volt: a százhektárnyi terület öt-hat nagyobb darabból állt. Igaz, a szentléleki földek jobb minőségűek, mint a maksaiak. Két év múlva telepedett át Maksára — itt jóval kevesebben foglalkoznak mezőgazdasággal —, ahol raktárépületet is vásárolt. Szentléleki földjeit bérbe adta egy fiatal gazdának, akinek szintén kevés volt, azóta Maksára jár dolgozni, de továbbra is Szentléleken lakik. Gyermekei Kézdivásárhelyen járnak óvodába, iskolába, így aztán reggel leteszi őket, később elveszi a városból.
Hivatalosan is fiatal
A romániai törvények szerint harmincöt éves korig számít fiatalnak az ember, az európai uniós pályázatokon negyven év alatt még ifjúnak tekintik a gazdálkodót. Márpedig Hodor János igencsak fontosnak tartja a pályázatokat, többet megnyert, jelenleg is kettő vár elbírálásra, felesége a fiatal gazdáknak szánt 25 000 eurós támogatást próbálja elnyerni. Ezekből többnyire a gépparkot korszerűsíti, épületvásárlásra valamivel bonyolultabb pályázni. Pályázatok nélkül talán ma nem lennének korszerű mezőgazdasági gépei, 2007-ben például SAPARD-pénzt nyert, abból vásárolt gépeket. De ezt sem könnyű megtenni, utófinanszírozásról lévén szó, előbb a teljes összeget ki kell fizetni, s utólag térítik meg annak egy részét — esetében hatvanöt százalékát, melyből tíz százalékot a hegyvidéknek minősülő földekért, öt százalékot pedig fiatal koráért kap.
A földben hever a gazda pénze
Ehhez értek, ezzel kell foglalkoznom — jelenti ki határozottan Hodor János arra a kérdésre, hogy megéri-e mezőgazdasággal foglalkozni. Nem panaszkodik, de a nehézségek közé sorolja a hatalmas kockázatot, amivel a gazdálkodás jár, az ember pénze a földben hever jó ideig, a termény árát csak jó év múlva kapja meg a gazda. Értékesítési gondjai nincsenek, elmondása szerint a minőségi árut el lehet adni, számos a visszatérő ügyfele, bukaresti kereskedőcégek vásárolnak tőle. A minőség, a piacosság azonban elsőrendű kritérium, a fővárosi vevőknek ez a legfontosabb szempont, nem az ár. Gondok a répával adódnak, a botfalusi gyár nem tartja be a szerződésben foglaltakat, ráadásul az állami támogatás is évről évre csökken, jövőtől például teljesen megszűnik a cukorrépáért járó juttatás. És nagy a befektetés, a gépparkot folyamatosan fel kell újítani, mihelyt összegyűlne a pénz, kiöregszik egy-egy gép, újat kell vásárolni. Ráadásul igencsak függ az időjárástól a gazda sorsa: szárazság esetén hiába az öntözés, nem lehet jó minőségű terményt előállítani. A rossz minőségű áru ingyen sem kell senkinek — szögezi le. És Maksára bizony igen nehezen ér el az eső — meséli —, ha Brassóban esik is, gyakran elakad a zápor a keresztútnál, és az is gyakori, hogy Szentléleket mossa, Maksán meg süt a nap. Pedig mindent megtesznek a jó minőségű terményért, csak holland vetőmaggal dolgoznak — ahová egyébként évente kijár Hodor János tapasztalatcserére, mindig meglátogatnak egy-egy nagyobb farmot —, a krumplit sem géppel szedik, inkább napszámosokkal dolgoznak, hogy ne sérüljön a termény, még ha ez költségesebb megoldás is; az öntözést is este, éjjel végzik, permetezni pedig a hajnali szélcsendben szoktak, búzából azt a fajtát termesztik, amely a legkeresettebb a malomiparban.
A válság a fejekben van
A gazdasági válság annyira nem érintette a mezőgazdaságot, búzára, kenyérre, élelemre mindig szükség van — magyarázza Hodor János. Ennek ellenére a krízist érzékelni, ha másban nem, hát ott van a fejekben, és idén a munkáscsoportokban is nagyobb volt a ,,kínálat": korábban ők keresték meg a napszámosokat, most viszont több csoport jelentkezett, hogy dolgozna. A gazdaságban egyébként a család dolgozik, szülők, fiatalok meg idénymunkások. És belőlük is vannak visszatérők: sokan akkorra időzítik a szabadságot, amikor tudják, hogy munka van, és évről évre jelentkeznek. Ősszel mintegy félszáz napszámos végzi el azt, amit a jó minőségű földnek és a nagyobb fokú gépesítésnek köszönhetően egy holland farmon két-három ember megold. Nagyra törő tervei Hodor Jánosnak nincsenek, a gazdálkodást szeretné folytatni, bár elismeri, ha most kezdené, nem biztos, hogy bele merne vágni, túl nagy a kockázat, a befektetés. Korábban gondolkodott kertészet beindításán, de letett arról, egyszerre a kettőt nem lehet, a gazdálkodás teljes embert igényel, gyakran éjszaka, hajnalban kell munkához látni.
