A lakás hajdani cselédszobájában, egy ablaktalan lyukban keresgélt a polcokon, válogatni kezdett a dobozok között, amelyekben a karácsonyfadíszeket őrizte. Volt két gyermekkori, volt egy, amelyet házassága első évének fájáról tett el, aztán ott volt még három, a gyerekek első karácsonyai.

A legrégebbit nézegette. Ólomkatonák, indiánok, gipszből öntött festett állatok, fenyőtobozokból összerakott mesefigurák között volt a kedvence: vadgesztenyéből, makkból és barackmagból készült, élethű kettős portré, Félix és Viktor nyolcévesen.

Egy kopottas ékszertokba tette a szobrocskát. Ajándéknak szánta, hiszen abból az ötven év előtti életből barátjának nem maradhattak tárgyi emlékei.

Most, amikor ezen a fagyos téli reggelen a tárgyalás előtt reményei szerint majd újra találkozik Félixszel, eszébe jut az a decemberi nap, amikor kiszökött a szobafogságból, hogy segítsen fenyőtobozt, makkot gyűjteni, amikből a barátja karácsonyfadíszeket csinált. A piacon árulta őket, hogy pénzt szerezzen, hisz szinte ő tartotta el a családját, s úgy emlékszik, hogy nemcsak akkor, de szinte mindig fáztak, hogy azokban a szörnyű években nem volt semmi más évszak, csak a rövidnadrágos, patentharisnyás lábakat megfagyasztó tél.

Arasznyi hó borította már november végétől az erdő szélét, ahol makkot szoktak szedni, de az ónos eső miatt lefagyott, alig bírtak fölfelé menni rajta, s Félix azt mondta, hogy:

— Aztán vigyázz, ne rángasd a tobozért a fenyőágakat, mert agyonüthet egy jégkupac.

Fáztak, s hiába szerettek volna megmelegedni a lőtérnél, mert katonai őrszem állt a bejárat előtt, s nem engedte be őket az épületbe. Talán ezt is elvették — gondolta Viktor, mert bezártak a kis suszterájok, a cukrászdát is államosították. Akkor ezt miért ne? Pedig még a nyáron is a városi céllövőegylet használta, ők is építették valamikor réges-régen, s ha éppen nem volt verseny vagy edzés, akkor a két fiú a lőtér végi dombból kilószám rostálhatta ki az ólmot, s a beolvasztott leventegolyók anyagából Félix katonákat, indiánokat öntött, amit a díszekkel együtt árult Mikulás és karácsony előtt.

Viktor nem tette el a gyermekkori dobozt, ezen a szentestén majd ezeket a kopott, színevesztett tárgyakat akasztja a fára (hátha eljön Félix is), s eszébe jutott, hogy felesége nem engedte feltenni a színesre festett vadásztöltényekből készült gyertyatartókat, amelyeket ketten csináltak a galamblövészetek után szerteszét heverő hüvelyekből, mert attól félt, hogy maradt még bennük puskapor, és felrobbanhatnak.

Csak egyetlen tárgy nem illett az ötvenes évekhez, de az is barátjára emlékeztette. Nagyítót sem kellett használnia, annyiszor nézegette már ezt a bélyeget, hogy emlékezetből is fel tudta idézni a tornyok kavalkádját, s a képmező alatti feliratot: Religous Tolerance ZANZIBAR, UHURU 1962.

Egy gyűrött borítékról áztatta le, amelyet huszadik születésnapja körül hozott a posta, s amelyben nem volt levél, de az írást felismerte, s így tudta meg, hogy Félix él, s ott, messze, azon az afrikai szigeten szertartásukra, a titokban megtartott közös születésnapjaikra gondol.

Egyidősek voltak, évre, napra pontosan.

Megnézte óráját, s elindult a szokatlanul hideg decemberi délelőttön a szálloda felé. Reménykedett, hogy már az utcán találkoznak, bár valakitől azt hallotta, hogy nem jön el a tárgyalásra, de tegnap különös rendszámú autót látott, s most már biztos volt benne, hogy az az idegen felségjelet viselő kocsi csakis a Félixé lehet.