— Honnan származik a nemez iránti vonzalmad?

— Az 1980-as években a magyar rádióban egy érdekes, török ízű szöveg hangzott el, ám mégsem értettük igazán. A mára elfelejtődött kun nyelv emléke hangzott el, az a nyelv, amelyen a besenyők is beszéltek egykoron. Hogy mi közünk van ezekhez az eltűnt népcsoportokhoz? Hát a történelemből tudjuk, hogy a kunok, a besenyők Magyarországon, Erdélyben és Moldvában is éltek, ennek a helységnevekben a mai napig megvannak a nyomai.

— Erdélybe az immár itt sem élő mesterséget és művészetet — mert nevezhetjük nyugodtan annak — te és feleséged hozta vissza.

— Igen, erre érdemes emlékezni, hiszen Csernátonban Haszmann Pál és József szíves vendégszeretetének örvendhettünk az első erdélyi nemeztanfolyamon, amelyen például Dan Judit, a Kolozsvári Waldorf óvoda vezetője, Bogya Zoltán, Illyés Andrea, Mikola Edit és sokan mások vettek részt, s ennek a szervezői, segítői voltatok (Ferencz Réka és Csaba — szerk. megj.). Azóta sok idő eltelt, a nemezkészítés nagyon népszerű lett, most nem csak itthon, hanem a világon mindenütt nemezelnek. Ez nem nekünk, hanem a mesterség szépségének, érdekességének és egyszerűségének köszönhető.

— Minden mesterség funkcionalitásában tud megújulni, tovább fejlődni. Mennyire érvényes ez a nemezkészítésre?

— Viccesen meg szoktam kérdezni barátaimtól, hogy tudnak-e olyan helyet Európában, ahol több a szekér, mint az autó. Furcsán néznek rám, de szerintem Erdély még mindig egy ilyen hely. A változás persze itt is tetten érhető, a kérdés az, hogy a hagyományokat mindenestől ki kell-e dobni, vagy nem. A magyar parasztember csak használati tárgyakat készített. Ma is az a cél, ha valaki valamit készít, az jól hasznosuljon. Tulajdonképpen így lehet igazán életben tartani a hagyományokat. Ha maradéktalanul nem is lehet megtartani mondjuk a szekeret, az elvekből, a gondolatokból származó tudást viszont hasznosítani kell.

— Kirgíziába vezetett egy tanulmányutatok, háromszéki nemezkészítőkkel, érdeklődőkkel együtt, melynek eredményeit a kiállításon mutatjátok be. Milyen a kötődés a magyar és a kirgíz hagyományok között?

— A besenyők a tizedik században telepedtek le a Kárpát-medencében, török nyelven beszéltek, s bizony sok köze van a székelyeknek ehhez a népcsoporthoz. Most hadd ne beszéljünk arról, hogy a történelemkönyvekben mi szerepel és mi nem. Sajnos, most, amikor bárhová utazhatunk, nem a gyökereinket őrző Keletre mennek legtöbben, hanem mondjuk Nyugat-Európába. Én immár kilenc alkalommal voltam Kirgíziában, s úgy megyek oda — mint ide, Erdélybe —, mintha minden alkalommal hazatalálnék. Persze, Kirgíziába úgy megyek — erdélyi nemezkészítőkkel, barátaimmal is úgy mentem —, hogy a valamikori őshazánkról megtudjak valamit. Itt van például a nemezsátor, amiben valamikor őseink laktak. Ez a hajlék ma is élő valóság Kirgíziában. Nagy élmény olyasmit látni, mint ezer évvel ezelőtt. Egy ilyen utazás, például lovon ülve átélni őseink mindennapjait, egyenesen visszavezet a magyar múltba.

— A kirgízek mennyire tartják a rokonságot?

— Nem biztos, hogy ott is tanítják, de az élő szájhagyomány útján mindenki tudja, hogy a magyarok a legnyugatabbra elvándorolt rokonok. Sajnos, nálunk erre egyetlen egy mondat sem jut a történelemkönyvekben, nem beszélve a közgondolkodásról.

— Hogyan éli meg egy nyugati, akár erdélyi ember a nomád élettel való találkozást?

— Hogy egyszerű dolgot említsek: mindenki rádöbben, mennyi fölösleges dologgal vesszük körül magunkat itthon. Ha egy olyan kis térben, mint egy nemezhajlék, jó lehet élni, vajon szükséges-e még mondjuk mosogatógépet venni a többi gép mellé?

— A kiállított tárgyakon, fotókon kívül miként lehet átadni ezt az értéket az embereknek?

— A kiállításon a vállamon lesz egy gyimesi tarisznya. Ez köti össze számomra 1972-t 2009-cel. Most ismét itt az ideje, hogy szembe menjünk az idővel, s a vásárlás helyett tanuljuk meg elkészíteni a tarisznyát. Szőjük meg, ványoltassuk, és varrjuk össze. Ez a tarisznya hozott ide, ezzel járom a világot azóta is, s ennek a tarisznyának a története valójában az életünk története.