Daniel-kripta a vargyasi temetőben
Fotó: Szekeres Attila
A műemlékvédelem kulturális örökségünk fennmaradásának egyik eszköze. Szűkebb értelemben ezen értendő a történeti vagy művészeti szempontból kiemelkedően értékes építészeti alkotások vagy berendezési tárgyak megtartása, megóvása és felújítása, amely lehet országos és helyi érdek.
Ezek alapján a műemlékek legalább két csoportba tartozhatnak, ami a felelősségvállalás módját is jelzi. Tágabb értelemben ide sorolhatók a kevésbé jelentős, de védelmet igénylő műemlék jellegű, valamint a város- és faluképi fontosságú építmények, illetve ingóságok. A műemlékvédelemnek Európában nagy hagyományai vannak, és földrészünk nyugati felében a kérdés kielégítően rendezettnek mondható, azonban minél keletebbre távolodunk, ezt egyre inkább nem állíthatjuk. Jelenleg Erdélyben viszonylag sok ilyen létesítmény található, de a kialakult helytelen értékszemlélet következtében számuk napról napra csökken. Lebontásukkal vagy átépítés útján történő deformálással helyüket a modernizáció káros jelzéseit fitogtató, gyakran szemet bántóan jellegtelen épületek foglalják el.
Erdővidéken hasonló a helyzet. Ez idő szerint itt még nem kevés — igaz, részben eltorzítással felújított vagy átalakított — számon tartandó építmény fordul elő, amelyek valamiféle védelmet kaphatnának. A felületes szemlélő számára akadnak közöttük látszólag értéktelenek, de építési idejük, stílusuk vagy egyedi megjelenésük miatt gondoskodásra szorulnak. Ugyanis a felsorolt meghatározások alá vonható minden építészeti és egyéb műalkotás, nemzeti karakterünk lényeges tárgyi alkotóeleme, és kiesésük esetén mással nem pótolható. Legalábbis a mai gyakorlat szerinti, globalizáltan igénytelen sablonkészítmények egyikével sem. A régi épületek teljes rendbetételére jelen helyzetben nyilvánvalóan nincs lehetőség, azonban nagy részük állagmegóvása és legsürgetőbb esetekben helyreállítása megoldható feladatnak kellene lennie.
Ehhez kiindulópontot jelentene az 1918 előtt épült lakó- és közcélú házak pontos nyilvántartásba vétele. Léteznek ugyan ilyenféle állítólagos műemlékjegyzékek központilag és a településeken, de nem tudható, hogy kik, mikor, hogyan és milyen szempontok alapján állították össze. Annyi azért bizonyos, hogy túl sokra nem lehet menni a bennük foglaltakkal. Többségében hiányos, pontatlan, kellő szakértelmet nélkülöző, sebtében összehozott kimutatások ezek, ahol gyakran a házszám, az építési dátum, a megnevezés vagy más adat sem áll semmifajta viszonyban a valósággal. Arról nem beszélve, hogy nem kis hányadukban az ott feltüntetett emlékek már nem is léteznek, mert — nemegyszer helyi hatósági hallgatólagos beleegyezés mellett — lebontásra kerültek. Másrészt pedig oltalomra szoruló értékek egyáltalán nem szerepelnek bennük. Vagyis nemcsak az tekinthető műemléknek, amire jól-rosszul készült hivatalos bejegyzés utal, hanem minden, ami valamely nézőpontból nyilvánvalóan annak minősíthető, akár eddigi ez irányú elismerés hiányában is.
Következésképpen új felmérésre lenne szükség, viszont nem az országos szervekre várva, mert ennek esetleges valamikori megszületéséig helyrehozhatatlan veszteségek érhetik a műemlékállományt. Mindezért, de azon oknál fogva is, hogy a helybeliek jobban ismerhetik az itteni viszonyokat, a települési hivatalok, egyházak, szervezetek és magánszemélyek részvételével, az ügynek komolyan elkötelezett és bizonyos fokú tudásanyaggal rendelkező, akár kívülálló egyén felügyeletével megbízhatóbban lennének összeállíthatók ezek az elengedhetetlenül megkívánt listák. Ezenkívül legalább a véleménykifejtés erejéig beleszólási lehetőséget célszerű biztosítani bármely, elgondolásainak kellőképpen hangot adni tudó egyénnek vagy közösségnek. A mai gyakorlat általában úgy néz ki, hogy néhány e területen járatlan közigazgatási vezető, sajátján kívül minden más nézet kizárásával, az elképzelhető legrosszabb döntést hozza meg.
A megvalósítás több lépésben történhet. Elsőként az adott közösség épületeit végigjárva fénykép, helyszínrajz és adatokkal ellátott rövid ismertetés készítésével rögzíteni kell azokat, amelyek az építés időpontját vagy más jellemzőket nézve szóba jöhetnek. Ezt követően kijelölhetővé válna közülük a nagyobb figyelmet érdemlő állomány, amely már szigorú szabályok szerinti bánásmódot követelhetne. Legalapvetőbb védelmi biztosítéknak a bontási tilalom elrendelése tűnik, ami az összes lajstromba felvett megőrzendő emlékre kiterjedne. Kivételt csak az enyhébb elbírálás alá eső, kisebb műértékű, első csoportba soroltaknál célszerű tenni, de csakis súlyos rongálódás vagy életveszély esetén. Itt az átalakítások is csupán kismértékben és az eredeti jelleghez igazodva végzett kiegészítő munkálatok körén belül maradhatnának. A másik kategóriát a legszámottevőbb építmények köre képezné. Az ebben lévők nem nyerhetnének felmentést semmi címen, a bontást kizártnak nyilvánítanák, átalakítást is csupán a belső térben engedélyeznének. Mindkét esetben a megmentést és veszélyelhárítást elősegítő elkerülhetetlen beavatkozásokat tanácsi támogatással lehetne kivitelezni, akik ezt állami segély, saját forrás vagy pályázat útján teremthetnék elő, nem utolsósorban közmunka igénybevételével.
A műemlékvédelemhez fűződően indokolt kitérnünk a szélesebb értelmezésben ide számítandó temetők, illetve az ott felállított síremlékek méltatlan helyzetére. E téren talán még nagyobb a zűrzavar. Mindennemű ellenőrzés nélkül zajlik a régi, sokszor műértéket képviselő sírkőfaragványok eltüntetése vagy legalábbis egykori alapjukról történő ledöntése és más rendeltetésű felhasználása. Néhol, sajnos, kifejezetten szándékos irtásuk folyik. Helyüket egy bizonyos divathullámmal terjedő ízlésferdülés által létrehozott, jelentéktelen, formailag mit sem mutató műkő (jobb esetben márvány vagy gránit) gyártmányok foglalják el. Hátrányára megváltoztatva a közeli környezet képét, többnyire visszafordíthatatlanul.
Mindezek okán a temetőkertekben előforduló — nagyjából az 1918-at megelőző időből származó — kövek helyi vagy országos műemlékként vagy bármely más néven különös védelemre szorulnának. A leginkább megfelelő eljárásnak az épületekkel kapcsolatban kifejtett módszer látszik. Nyilvántartás, fénykép és nevekkel ellátott leírás alkotná az elsődleges tennivalót, kiegészülve sírok szerint számozott helyszínrajzzal, amelyen minden változás alkalomadtán keresztülvezethető. Az esetlegesen mégis áthelyezett, illetve az új tulajdonba került síremlékeken a régi írásos adatok megmaradását szabályzatilag előírni is halaszthatatlan követelmény, merthogy ez, akárcsak a többi felirat, nélkülözhetetlen történelmi adattár. A legkorábbi (1867 vagy 1900-ig felállított) sírköveket ott helyes megőrizni, ahol eredetileg állnak, nem pedig más területen összegyűjtve. Összehasonlításul képzeljük el, hova vezetne, ha műemlék épületeinket is ekképpen elmozdítva építési helyükről, egy telephelyszerű ingatlanon egymás mellé, netán egymásra dobálva tárolnánk. A síremlékek ide-oda rakosgatása kegyeleti okokból is aggályokat ébreszthet.
Ha a fentiek valamiképpen mégis megvalósulnának, legsürgetőbb csatlakozó tevékenységnek az ellenőrzés hatékonnyá tételét vennénk szívesen, mindezek hiánytalan betartása végett. Mégpedig bizottsági formában, a személyes hozzáférés lehetőségét csökkentendő.
Írásunkat ajánljuk a tanácsok, egyházak, civil szerveződések és minden érdeklődő figyelmébe azzal a gondolattal: erőtlen és jövő nélküli az a nép, amely múltját és elődeit nem tiszteli.
