Nagy szellemeinket, különösen az 1867-es kiegyezés után, a hálás utókor szobrászművészei előbb-utóbb leültették. Elsők között talán Deák Ferencet, a haza bölcsét, egyenesen karosszékbe.
Mégsem illett volna szárnyas kabátban, lobogó hajjal forradalmakba rohanvást ábrázolni. De ücsörög már II. Rákóczi Ferenc, és Ady Melocco Miklós padjáról csaknem kísértetként lengi be a huszadik századot, s tűnődik József Attila a pesti Duna-parton, nézvén, miként úszik jövőnkkel is tova a dinnyehéj.
Csupán azért villan elő néhány jeles szobrászművészünk Nagy Ember-ábrázoló helyzetképe, mert Háromszéken a Benedek Elek-emlékév műalkotásbéli revelációja mégiscsak a kisbaconi Elek apó-szobor, Vargha Mihály munkája volt. Sokan vélték eredeti szobrászművészeti ötletnek a padra ültetett Nagyapó mását, holott vonzereje csupán klasszicizáló élethűségében rejlik, mellyel ölébe, karjába csalogatja az arra lófráló zsibongó gyermek- és felnőttsereget. Ez a pad hétköznapi méretű ugyan, de a szobor élő, karjában elfér a fél magyar világ s annak égi mása. A másik fele csak nézi: ily csekélyke székely gyermekáldás mellett mennyi lurkó terem a mesemondó térdeken.
S kuporodik ide diplomatától kackiás bajszú politikusig mindenki, s vonzza a vendégforgalom látogatócsoportjait letapadni percre az öröklétben.
Lehet, e pad hiányzott nékem negyvenhárom esztendőkkel ezelőtt, amikor friss diplomás tanárként, nagy deákromantikával Kisbacon felé fordítottam szekerem rúdját, hogy majd Benedek Elek hátramaradt istállójában új Pegazusokat abrakoltatnék. Túl a mesék tején, akkorra ismerhettem azt az egykori közéleti kardforgatót, szelíd maszkja mögött igazunkért, demokratikus magyarságunkért radikális hadra kelő, olykor menekülő, de világok fordultán mindig szembejövő embert, kinek eldugott falujában felhagyott szellemi szálláshelyét szándékoztam ifjonti romantikával meglakni. Üres volt. Lányával, Flóra nénivel s Bardócz tanító úrral csalódottan kóstolgattuk a fekete levest a Mari-lak tornácán, hiszen kiderült: tanári diplomámat itt eresz alá akaszthatom, hiszen Kisbaconban az általános iskola gyermekhiány miatt jó esztendeje megszűnt.
S bár Kisbaconban azóta sem termett egész iskolára való gyermek, mégis lombosodott Benedek Elek szelleme teljes nyelvterületen, s hol magyarok élnek e földkerekén.
Írónemzedékek nőttek fel fiai, Tamási Áron, Szentimrei Jenőék nyomában, akikért „Fő, hogy dolgozzanak..." utolsó szavaival billent ki a toll kezéből, s ma is maga mellé ülteti padjára e kis antológiában* megszólaló ifjú öregeket.
Hogy a mesélő kedv el ne múljék, e lapokon felszikráznak Ferenczes István, Vári Attila, László Noémi, Bogdán László, Szabó Róbert Csaba, Fekete Vince, Szántai János parázson tartott szavai, s a Benedek Elek-kutatók, -örökséggondozók — Lengyel László, Szabó Zsolt, Bardócz Orsolya, Perjámosi Sándor, Hegedűs Imre János, Végh Balázs Béla, Mészely József, Merényi Hajnalka, Kónya Ádám, Benedek Szabolcs — hozzák vissza közénk az időből.
Megszólalnak mai kiscimborák is, kik közé magam is odakuporodnék, miközben eszembe jut réges-régi, kamaszkori güggyentésem, melyet már fel sem mernék ajánlani a Cimbora mai, okos és igényes, Benedek Elek ölelésében nyüzsgő olvasótáborának. A hajdani almáskertben térden írt, reményt kereső versike utolsó sorait azért idemásolom:
Sussan a zöld s előrúgat
fehér lován a legkisebb fiú —,
horkan az állat, s meg nem
zabolázza
hét árok, hét kantárszíjú.
És dombra föl! Amerre vágtat,
a mesék tején fölragyog
dérverte szép ezüst szakálla
s a térdén ülő csillagok.
(Elek Apó)
* Tündérország napszámosa (Benedek Elek-olvasókönyv), a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesület, Bod Péter Megyei Könyvtár, Kovászna Megyei Művelődési Központ kiadása. Szerkesztette: Farkas Kinga és munkatársa, Szonda Szabolcs, készült a Cova-print Nyomdában.
