Sepsiszentgyörgy, 1989. december 22.
A népfelkelésbe átcsapó temesvári megmozdulás híre gyorsan átterjedt Sepsiszentgyörgyre is. Előbb az ipari negyed, majd az egész város megmozdult, és kivonult a központba.
Tizenöt és tíz évvel ezelőtt az 1989. decemberi események évfordulóin a körülmények többünket arra késztettek, hogy a közvélemény elé tárjuk a sokak által forradalomnak nevezett fordulat napjaiban és az ezt követő folyamatban vállalt szerepünket.
Erre a kitárulkozásra azért volt szükség egyrészt, mert az 1989 decembere óta eltelt öt, illetve tíz év alatt ,,háború után sok a hős" alapon annyi ,,forradalmár" keletkezett és szerzett erről ,,hivatalos" igazolást és ennek alapján sokféle előnyt, hogy — ismét népi mondást idézve — ha kutyához dobtál, akkor is rettenthetetlen hősöket ért. (Előrebocsátom: a mi akkori körünkből senki nem igényelt — sokan éppen a gusztustalan tülekedés láttán — forradalmárigazolványt.) Eme politikai sport gyakorlása láttán tulajdonképpen nevetni kellene, valószínűsíteni lehet, hogy az ország gazdasága sem az érdemtelenül bezsebelt apanázs miatt rokkant meg, az viszont bosszantóvá vált, amikor a régi világ egyes lakájtermészetű képviselőitől ennek szadista kiszolgálóiig — a skála széles — mind beálltak a forradalmársorba.
E sorok íróját megnyilvánulásra késztette az is, hogy az eltelt idő alatt nemcsak a részt vevő személyek szerepe kerülhetett más meg más megvilágításba, hanem egész közösségeké szenvedhetett fénytörést. Ilyen helyzet alakult Sepsiszentgyörgyön, ahol — nem győzöm hangsúlyozni — 1989. december 22-én délelőtt, amikor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz az alulról építkező felkelés/forradalom kimenetele, hiszen az elfojtási kísérletre ott volt rémítő precedensként Temesvár, ahol már december 16-án és 17-én a kirendelt katonaság tűzparancsot kapott és a tömegbe lőtt. A Nagy Kondukátor még nem szállt fel a fehér gépmadárra. Gazda Zoltán a fordulat 5. évfordulóján, 1994-ben a Háromszék december 23-i számában Hangképek a Szabadság térről címmel közreadta a sepsiszentgyörgyi délelőtti tüntetésen készült hangfelvételt, amely hű tükre annak a robbanás előtti feszültségnek, ami a tüntetők ezrei, a pártapparátus és az ezt védelmező erőszakszervek — szekuritáté, milícia, katonaság — között kialakult. Jómagam ugyanebben a lapszámban Lappangásból napvilágra címmel adtam közre a nap eseményeit taglaló emlékeimet. A Háromszék más közleményeiből is kiderül, hogy Sepsiszentgyörgy lakói a legmagasabb szintű kockázatvállalással vettek részt a rendszerváltoztatásban. Több, mint bizonyos, ennek a tűzkeresztségnek is szerepe volt abban, hogy nálunk nem történtek életeket kioltó atrocitások, mint olyan helyeken, ahol a lázongó tömegek a Kárpátok Géniuszának elreptetése után tódultak az utcákra-terekre, és ott nemcsak törtek meg zúztak — ez nálunk is megtörtént —, hanem törvényes eljárások lebonyolítása nélkül is ítélkezett a népharag.
Az események 5. és 10. évfordulóján ezek visszapörgetését az is indokolta, hogy a jobb kommunikációs lehetőségeket birtokló nagyvárosok visszaemlékezés-dömpingje elnyomta a sepsiszentgyörgyihez hasonló kiállás jelentőségét, szerepét és súlyát a változások országos mezőnyében. (Ez egyébként a szentgyörgyinél kisebb települések esetében is bekövetkezett.)
A háromszéki ’89-es események megidézése azért is fontos, mert Sepsiszentgyörgy és környékének történései sűrítményként tárják elénk, hogy a december 22-i népi felkelésre miként telepedett rá már az első órákban a Kondukátor elűzését megcélzó puccs, amely fő célkitűzésében — Ceauşescu és sleppjének elkergetése — megegyezett a népi forrongáséval, de erre elsősorban azért került sor, hogy ország-világ (főleg külföld) előtt bizonyítsák a hatalom új birtokosai: óriási veszélyt, polgárháborút, külföldi intervenciót elhárítva, hatalmas küzdelem révén teremtették meg a demokratikus államrendet. Így legitimálták hatalmukat.
Mindennek része volt a terroristák elleni harc, a hadsereg megtámadásának szimulációi, a szekuritáté apparátusát mentő zseniális húzás, amint az állományt a hadsereg védelme alá helyezik — ,,a hadsereg velünk van!" szlogen jegyében —, egyszóval már a forradalom első napján megkezdődött ennek kisajátítása, amely máig sem fejeződött be.
A ’89-es események 20. évfordulóján a tisztánlátás és az objektív értékelés elősegítése végett közöljük egykori írásainkat, azt is figyelembe véve, hogy azóta gyermekkorból felnőtté cseperedett egy generáció, és azért is, mert egy újszülöttnek minden új.
Sorozatunkat a 10. évfordulón a Háromszékben megjelent, e sorok írója által jegyzett visszaemlékezésekkel és értékeléssel indítjuk, és e közé ékeljük néhai Veress Dániel eddig közöletlen reflexióit, aki az akkori eseményeket egy óramű pontosságával követte, és a történteket papírra is vetette.
A ’89-es fordulat általunk vázolt képének kiegészítésére szívesen látjuk olvasóink visszaemlékezéseit.
Kétarcú forradalom
A tíz évvel ezelőtti sepsiszentgyörgyi eseményeket idéző papírok között matatok. Elsőként azt a listát veszem szemügyre, amely Kovászna Megye Nemzeti Megmentő Bizottságának a névsorát tartalmazza (Comitetul Salvării Naţionale al Judeţului Covasna). Beszédes dokumentum, első látásra érzékelhető, hogy nem mértéken felül iskolázott személyek írták. A pártszékház megszállása utáni első órák hangulata is kiolvasható a kéziratból. Kapkodva, rögtönözve állt össze a ,,vezérkar" alapítóokmánya, a papírlapot egymás kezéből kitépve több ember keze nyomát is őrzi. Az írnokok az ékezetek használatával eléggé hadilábon álltak. Egyikük az ,,ő" betűt nem ismeri (Győző), más esetben a román névre is magyar ékezetet tesz (Todirás). A nevek mögött álló személyek is ismeretlenek lehettek számukra. Ez abból olvasható ki, hogy magyarázó, illetve eligazító megjegyzéseket is a név után biggyesztenek (Andi Rosin spital, Radu Gheorghe de garda IMASA). A névsor azt is elárulja, hogy zűrzavarban, egymást túlkiabáló közegben született, többször is ,,átrágták", mert a vezetési hierarchiát is rögzítő ívpapíron lévő neveket átsorszámozták. Az 1. szám után először Codrescu Constantin neve jelenik meg (Cochescu lejegyzésben), majd ezt áthúzatják, s Hobinku Zoltán neve elé kerül a ,,vezérszám", Puşcaş Valentint (Puskás Bálintot) a 16. helyről a 7. helyre ,,léptetik elő". Van, akinek a nevét valamilyen okból törlik, vagy a ,,Nu" (Nem) ,,előnév" illeti meg. Ehhez elegendő volt, ha a zűrzavarban valaki elkiáltotta magát, hogy az illető besúgó volt. A listán szereplő negyvenkét névből tizenhét román, egy zsidó, de vannak ,,keveréknevek" is, például az Anghelusan Ilonáé, aki tudtommal magyar. A lázongó ordibálás többnyire román nyelven történt. Ez természetesnek is tűnt, mert a bizottság katona képviselői, Grigore Cîrstea ezredes, Ioan Florescu őrnagy és Nicolae Vîntu százados, akinek a keresztnevét átjavítják ,,Nicu"-ra, és többen mások nem tudtak magyarul.
Az első személyes ,,konfliktusom" a ,,parancsnokkal" abból adódott, hogy nehezményeztem, a bizottság nemzetiségi számaránya nem megfelelő, a magyar lakosság ,,alulképviselt". A ,,parancsnok" rám rivallt, hogy aki itt ezután nemzetiségi szempontokat emleget, az nacionalista. Hasonló hangnemben kellett tudomására hozni, hogy márpedig a mai naptól kezdődően ez a szempont fog érvényesülni a város és a megye vezetésében.
Én a lista farkán Dali Sándor, Gajzágó Márton, Petre Străchinaru társaságában külön sorszámozva szerepelek a ,,Comisii de lucru", tehát Munkabizottságok címszó alatt. Nevünk után a ,,nucleu de presă şi cultură" (sajtó- és kulturális csoport) megjegyzés olvasható. Már az első nap megalakult a Frontul Democrat al Tineretului, tehát az Ifjúság Demokratikus Frontja is. Képviselői, a testvériség jegyében, Radu Dobre és Mihály László. Ötvös (Mózes) volt a gépkocsipark felelőse.
Mindezt megelőzően engem a pártszékház első emeletén Zsigmond Győző tanár fogadott kipirult arccal, zavartan is, mondván, hogy ők tudják, nekünk van ott a helyünk (most sem tudom, miért gondolta ezt), de közel voltak az ,,ostrom" perceiben a bejárathoz, s azért rohantak fel az emeletre, hogy a magyarság számára is ,,helyet foglaljanak" az új vezetésben. Érdekes, hogy a legintenzívebben ordibáló Dumbrava doktor neve nem szerepel az első listán.
Bennünket a katonai kordon és a meddővel megterhelt gépkocsik elvezénylése után a pártszékház elfoglalása érdekelt. A régi ,,vezérkar" hátsó ajtós elmenekülését követően — tulajdonképpen nem tudtuk, hogy hol tartózkodnak — a tömeg betört az épületbe, tört, zúzott, földhöz verte a tévékészülékeket, írógépeket, a falakról letépték a Nagy Kondukátor képét, a jelszavakat, kirámolták a szekrényeket, betörték az ablakokat. Valakik felgyújtották az egyik irodában a papírhalmazt, Gajzágó Márton a földszinti ablakon ugrott be, hogy a tüzet széttapossa. Közben mindenféle népek ellepték a pártszékház első emeleti erkélyét, ordítva, gesztikulálva, egymás szavába vágva próbáltak szónokolni. Román nyelven. A tömeg másképp és másfélének képzelte az új ,,demokráciát", nem jutottak reális információkhoz arról, hogy mi történik az országban, jól működött viszont a félretájékoztatás, rémhírkeltés. Az általános zűrzavarban számomra ismeretlen lázongók is a nevemen szólítva kiabálták — újságíró voltam, tehát ismertek —, hogy én mondjam meg, mi a helyzet, mi a teendő, s beszéljek magyarul. Amint ez a megyei RMDSZ-szervezet egyéves beszámolójából kiderül, amelyet elnökként én készítettem el (1990. november 23.), többnyire a Háromszékben megjelent cikkekre, adatokra alapozva (nem volt idő feljegyzéseket készíteni) 1990. január 12-ről 13-ra virradóra tartottam az utolsó ,,erkélyi beszédemet" a több száz fős tüntető tömeg előtt.
Visszakanyarodva az 1989. december 22-i eseményekhez: én a Sepsiszentgyörgy iparnegyedéből induló diktatúraellenes felvonulás ,,nyomvonalát" előbb a ,,bankblokk" tizedik emeletéről, Kozák Albert lakásából követtem, s azt is, amint menet közben az utcát ellepő sereglet tömeggé duzzad. Nem szemlélői óhajtottunk lenni a főteret és a parkot ellepő sokaságnak, hanem részesei is. Velünk voltak immár felnőttkorú gyerekeink. Szerettük volna, ha ők innen, a tizedik emeleti ,,páholyból" nézik végig a főtéri népfelkelést, hisz a temesvári és a bukaresti események, amelyekről hátborzongató híreket hallottunk, nem a félelem, hanem a féltés érzését erősítették bennünk. A fiatalok visszatartása naiv elképzelésnek bizonyult. Én közöltem, hogy nekem újságíróként is a tömegben a helyem. A fiatalok is csatlakozni akartak a felvonulókhoz, s akkor a háziasszony, Kozákné Fichter Marika kétségbeesve közölte, hogy a lakásból nem lehet távozni, mert az ajtó kulcsát nem találja. Nincs semmi gond — mondták nevetve a fiatalok —, a szomszédban biztosan nem veszítették el a kulcsot, átmászunk az ablakpárkányon oda. (Említettem, hogy a tizedik emeleten voltunk.) A kulcs azonnal előkerült. ,,Elvben" abban egyeztünk meg gyerekeinkkel és barátainkkal, hogy valahol a háttérben, a parkban tartózkodnak. (Később a színház igazgatói irodájának nyitott ablakából vettem észre, hogy az ,,élvonalban" ordibálnak, közvetlenül a meddővel és fiatal katonákkal megterhelt bányavállalati billenőkocsikkal körülbarikádozott pártszékház előtt.)
Hangsúlyoznom kell, hogy mindez a diktátor helikopteres felszállása előtt történt, amikor inkább azt lehetett sejteni, hogy a pártszékház és a tanács épületének tetőzetére telepített, a színházépület padlásán megbúvó fegyveresek és a gépkocsikra kivezényelt sorkatonák tűzparancsot kaphatnak, s a tömegbe lőnek. Sepsiszentgyörgy tehát azon települések közé tartozik, amelyek lakossága nem várta be a diktátor és sleppjének bukását, hogy az utcákat és tereket ellephesse, hanem, ahogy mondani szokás, a legválságosabb pillanatokban vitte vásárra bőrét. Az első titkár Rab elvtárs erkélyi jelenete után, amikor magyarul (is) próbált szólni a lázongókhoz, s azok lehurrogva fojtották bele a szót — beszélj azon a nyelven, amelyiken eddig szóltál stb. —, hazarohantam, hogy ,,jelentsem" feleségemnek, semmi baj sincs velünk, s amikor ugyancsak futólépésben rohantam vissza a ,,tettek helyszínére", akkor hallottuk a mikrofonba bemondott hírt: a diktátor elmenekült. A főtéri történések általában közismertek, az örömmámoros hangulat is, amiként a tömeg a remegő kiskatonákkal ölelkezik, amint a pártszékház büféjéből és raktáraiból kihordott a lakosság számára azelőtt hozzáférhetetlen ,,ínyencségeket", édességet, cigarettát, szalámit, kenyeret dobáltak a kiskatonák felé.
(folytatjuk)
