Az ünnepi várakozás, a vigília végéhez közeledve eljutottunk Székföldjére, Erdővidékre. Kis karácsony nem nagy karácsony. Nem a karácsonyi ének kezdő sorait szándékszunk parafrazálni, hanem éreztetni szeretnénk azt az egyre mélyülő ellentétet, szembenállást, elszegényedést, mely ünneplésünk során sarkítottan, de most még jobban szembeötlő. Éhen még nem halt senki ezen a tájon, az általunk észlelt baj túlnyomóan ,,lelki szegénység". Mert tudni való, hogy nem kerülhet mindenkinek asztalára fejedelmi étek, talmi ajándék, de a szerény és csendes, valamint a dáridókba torkolló ünnepvárás és ünneplés szembenállása, éppen a szeretet ünnepének csendes és meghitt hangulatában válik nemcsak szokatlanná, hanem bántóvá. A tehetős család gyereke mindentudó maroktelefont vár az angyalkától, de ennél több az olyan, aki annak örvend már előre, hogy az ünnepeken jobb falat is kerül az asztalra. Majdnem a nyomorúságba torkollott a tőmondat, amit egy hidvégi gyerek mondott: ,,ha otthon nem lesz édesség, elmegyek mind a három templomba, ott adnak nekem szeretetcsomagot, tudom, hogy ott lesz a karácsonyfa alatt."
— Hajléktalan és koldus vagyok. Már ismernek a rendőrök is. Bennük is van sajnálat. Szendvicset biztos rendel majd a Jézuska karácsonyra, mert imádkoztam. Van még olyan lépcsőház, ahol meghúzhatom magam. Nem óhajtom az éjjeli közös szállást. Nyomorúságomban magam akarok lenni. Jobban viselem az étlenséget, mint a hideget. Legjobban a meleg után vágyom... (Sándor, Sepsiszentgyörgy, vasútállomás)
— Elhalt férjem fél nyugdíjából élek, kevéssel több mint 300 lej. No osztán azt ossza ’sza bé maga! Ebből a pénzből fizetem a gázt, a villanyt s még a kepémet is! Pap nélkül nem élhet az ember. Nagyon nehéz. A tavaly csomaggal segített a Vöröskereszt, az egyház, lám, most kapok-e? Adományebédekre járok (Ilus, 86 éves, Sepsiszentgyörgy)
Lepedát Rózsa: Vegye meg ezt a seprűt!
— Jaj, magát az Isten hozta ide. Maga ismer engem, magyar cigány asszony vagyok. Egy lejem sincsen kenyérre. Négy éhes gyermekem van még otthon, négy már kirepült. Unokám is tíznél több. A gyermekpénzből élünk, mert még valami papírok kellenének, hogy kapjak szocsiált. Nagy nyomorúságban élünk, higgye meg. Egész nyáron gombából, erdei dolgokból tengettük az életet. A tegnap fagyöngyöt vittem a szentgyörgyi piacra. Gyógynövény, de szerencsefának nevezzük, hogy vegyék meg. De fele sem kelt el, haza kellett cipeljem. Szentgyörgy tőlünk kilenc km-re van! Itt ez a nagy tél, fagyunk meg bent a házban, a fát lopni kell az erdőből. Cigánynak lenni soha nem volt ilyen nehéz. (Lepedát Róza, Előpatak)
— Volt nekem itthon több munkahelyem, szakmám, feleségem, mindkettőnknek egy-egy gyerek és egy közös gyerek. Nyugdíjam kevéske volt, itt hagytam a családot, a várost, mert magyar állampolgárságot akartam szerezni. Azt hittem, ott jobb sorsom lesz. Elfogadtam egy anyaországi idősebb hölgynek az ajánlatát, és új életet kezdtem. Anyám lehetett volna. Sajnos, betegségben hamar meghalt, s lánya fejem fölül eladta a házat. Nem volt, mit tennem, több évi ottlét után hazajöttem, de mert itthon már eljátszottam játékaimat, albérletbe kerültem. Az anyagiak gyötörtek, végső megoldásként a nyugdíjasotthont választottam. Az Isten is megverne, ha panaszkodnék. Meleg van, tisztaság, jó étel, orvosi ellátás, s akit a honvágy nem kínoz, mert engem aztán igazán nem, annak jól megy dolga.
Antal Berci kibékült sorsával
A 72. éves Antal Alberttel is a hidvégi nyugdíjasok otthonában találkoztunk. Lapunk mindennapos olvasója. Az otthon protokolltermében fogadott, ahol a Libertatea színes tarka magazinszerű mellékletét olvasta. Pikánsabb, szexis történetekkel, eseményekkel rövidebbé varázsolja hétköznapjait. Nyugdíjából marad annyi, hogy zsebpénze is mindig van. Elégedett vagyok — mondta —, de engedtessék meg nekem egy megjegyzés: a nyugdíjasok otthona nem nyomorultak és tehetetlenek kórháza. Sok itt az olyan, akinek kezelőintézetben lenne a helye, s akkor itt is kissé hangulatosabb lehetne az élet. De hát a beutalás felől nem itt döntenek.
Lám, olyan is létezik — forgattuk a gondolatot —, hogy egyre kevesebb boldogsággal, de rendezett sorssal is lehet élni!
A hidvégi nyugdíjasok otthonának előszobájában maroknyi idős céltalanul és unottan ténfereg. Figyelik a szűnni nem akaró havazást. Alig várják, hogy valaki belépjen. Mit keres? Kit keres? Gyermekies készséggel vezetnek a főnökséghez. Az intézménynek most, advent derekán százhét lakója van. A férőhelyek száma száztíz. Mondhatni, telt ház fogad. Nemrég végezték be az épület korszerűsítését, 175 000 euróba került. Szeretnék — pályázat útján — felújíttatni a gróf Nemes család udvarán álló régi kastélyát, ahol most a konyha és a mosoda működik.
Vendéget várnak az otthon lakói
— Semmiben sincsen hiányunk — közölte Camelia Liliana Cucu igazgató és Bernád Hajnalka főkönyvelő. — Készülünk az ünnepekre. Ilyenkor sok a látogató. Egyházak, közületek jönnek ajándékcsomagokkal, rövid műsorokkal. Az illyefalvi nőszövetség, Pásztor Arankáék már jártak itt, jöttek a bárkányi iskolások, és minden évben ajándékkal jelentkezik a szentgyörgyi csendőrség, a prefektúra is. Három felekezet papjai imádkoznak az ünnepeken. Nem hívjuk őket: önkéntesen jön a katolikus, az ortodox és a református lelkész is. Díszítünk karácsonyfát. Mindenki kap édességfiát az otthon részéről, már tervezzük az ünnepi ebédet.
2009-ben huszonhárom személy kereste itt a boldogabb, az emberibb továbbélést, tizenheten távoztak a másvilágra, négyen elhagyták az otthont.
— Irén, maga itt? — szólítottuk meg az ismerősnek tűnő Sós Irént.
— Igen.
— Hogy megy a sora?
— Köszönöm, nincsen panaszom.
— Mi hiányzik?
— Semmi, csak a szentgyörgyi Csíki negyed. Oda vágyom, ott laktam a pengeblokkban. Ha elmehetnék egy-két napra, búmat sem mondanám!
Lám, lám, nem minden az ételen, a meleg szobán, az orvosi ellátáson múlik. Van olyasféle honvágy is, ami nem egy rokonhoz, hanem a régi barátokhoz, az egyébként nyomorú és szegénységben élő, de lelkiekben talán gazdagabb lakóközösséghez köti az embert.
A nyugdíjasotthon kapuja nincs bezárva. Ha van kedv, erő, útiköltség, engedéllyel bárki olthatja különleges ünnep előtti lelki szomját.
