Jézuska egy napon hazafelé mendegéle az iskolából.
S vala ama nap téli, hideg, hóval teljes.
De a kis Jézuska nem fáza. Subácskája vala ama bárányka bőréből, amelyet a pásztorok ajándékozának születése éjén: a lábán sarucska: a fején süvegecske.
És íme, amint haladna az úton az isteni gyermek, láta egy koldus asszonyt a názáreti hídon. Öreg vala pedig az asszony, és reszkete a fázásban. Megkékült, vén kezét ölébe kulcsolva néze szomorún.
Jézus látá őt, és megálla előtte.
És szóla:
— Asszonynéném, miérthogy itt ülsz, a havas kövön?
— Amaz pedig felelé:
— Nincs, hol megpihennem. Mert úgy kerültem én e városba, mint a széltől fútt töviskóró. Idegen vagyok itten.
És Jézus mondá:
— Jővel mihozzánk. A mi hajlékunk meleg…
Amaz pedig felelé:
— Óh, édesajkú gyermek! Iszen ha minden ember gyermek volna, bármely házba is beléphetnék.
És marada ültön.
Jézus pedig elszomorodék.
És benyitván a házba, találá anyját, Máriát az ablaknál ülve, ingecskét foltozván.
És Jézus köszönté őt, mondván:
— Dicsőség a mennyben Istennek!
S anyjához járulván, megcsókolá kezét.
Mária pedig megölelé a gyermeket, és mondá:
— Szerelmes egy fiam, tudod-e, hogy ma van… születésed napja? Immár betöltéd hatodik évedet.
És vetkeztetvén őt a subácskából, tovább beszéle édesen:
— Mivel szerezzek néked, gyermekem, örömet e napon?
— Anyácskám — felelte Jézus —, csak oly örömet szerezz nékem, amely néked is öröm. Mert ahol ketten örülnek, az az igaz öröm. És ahol hárman örvendeznek, az a boldog öröm.
S Mária felelé:
— Miképpen örvendezhetnénk hárman? Avagy nem tudod-e, hogy atyád Kapernaumban dolgozik?
Jézus pedig mondá:
— A híd kövén, az úton egy asszony atyánkfia ül. Szólítsd be őt, mert az én hívásomra nem jő.
Mária pedig elcsodálkozék. És mondá:
— Mely atyánkfia járna erre?
S Jézus felelé:
— Nem tudom a nevét.
S Mária kérdé:
— Vajon ő mondotta-e, hogy atyánkfia?
— Nem mondotta — felelé Jézus.
— Hát akkor hogyan tudod, hogy atyánkfia?...
Jézus behunyá szemét, és csendesen felelé:
— Érzem.
Mária ekkor kendőt boríta fejére, és kiméne az útra. És megtalálá az asszonyt.
És szólítá nyájasan:
— Ki vagy te?
S amaz felelé:
— Koldus vagyok. Kapernaumból tévelyedtem ide. Mert homályos immár szememnek látása.
S Mária szóla:
— Jer velem.
Az asszony felkele, és követé Máriát.
És amikor elérkezének a házhoz, Jézus megnyitá előttük az ajtót. Mária pedig bevezetvén az asszonyt, széket tőn a tűzhely mellé. És monda:
— A tüzem elaludt, de a fal még meleg: Ülj le.
Az asszony szemérmesen letelepedék, és boldog fohászkodással áldja vala magában az Urat. Jézus pedig monda:
— Anyácskám, a mi atyánkfia talán éhezik is…
S Mária felelé:
— Már adok ennie.
És elővevé a kenyerét, és szelvén belőle, nyújtá az asszonynak, mondván:
— Nincs egyebem, asszonynénikém, a férjem odavan ácsolni. Ilyenkor nem főzünk.
S a koldus rebegé:
— Óh, áldott óra! Óh, áldott hajlék!
S törne a kenyérből. De a kenyér az ölébe fordula, mert nem bírja vala tartani ujjainak gémberedettsége miatt.
Mária azonban fogá a kenyeret, és szeletekre metélé az asztalon.
S amíg Mária ebben foglalatoskodék, a gyermek Jézus odahúzódék az asszonyhoz. És áhítatosan nézvén reá, két kis tenyerébe fogá a koldus asszony kezét, és huhókolá, lehelgeté.
És mind a hárman örvendezének.
