Lám, milyen igaza van néhai Veress Dánielnek abban, hogy ,,a jelenkor történetírójának a kollektív emlékezetre kell alapoznia, mely hiteles tömbbé rengeteg egyéni emlékezetből épül". Hiszen mindössze néhány nap egymást logikus sorrendben követő eseményeit kellene felidézni, mégis már a korrekció korrekcióját írom. Pedig mindhárman (és mások is, pl. Dali Sándor) szinte egyforma mértékben voltunk részesei az eseményeknek, de természetes módon akárhányan annyiféleképpen, ki-ki a maga beállítottságának megfelelően élte meg ugyanazokat az eseményeket. A magam hozzászólását nemcsak a történelmi hűség miatt tartom szükségesnek, hanem mindenekelőtt azért, hogy teljesebben érzékeltethessük a kor hangulatát, ami húsz év után is megszabja pár nemzedék vagy legalábbis évjárat habitusát.
A korrekció végül is abból áll, hogy a Veress Dániel által szépen sorjába állított eseményeket még két korábbi megbeszélés, valamint a Háromszékben december 23-án megjelent és az előző oldalon teljes egészében közölt felhívást egy korábbi változat megfogalmazása előzte meg.
Az erdélyi vagy inkább romániai magyar politikai szervezet sürgős megalakításának gondolata az első titkári dolgozószobában, az elképesztően feldúlt, bezúzott ablakú és mégis alkoholbűzös kabinetben merült fel. Hogyan lehetne valahogy véget vetni a szűnni nem akaró vandalizmusnak az épületben, és megelőzni, hogy innen kisugározzék a bent tapasztalható agresszió, a többnyire munkásőri egyenruhában tomboló vandál szellem. Ott bent több száz ember között néhányan, talán négyen-öten, azt hiszem, akkor is ilyen drámaian gondoltuk végig ezeket a kérdéseket, és úgy éreztük, megtaláltuk a választ. Létre kell hozni sürgősen valamilyen autoritással bíró rögtönzött hatalmat, amely megfékezheti ezt a (lumpen)proletárforradalmi hangulatot, és bár minimális értelemben rendet tesz. Emlékszem, a Sylvesterrel való beszélgetés során azonnal felmerült, hogy valamilyen formában, ha ideiglenesen is, de legitim hatalmat kell összehozni, és így jutottunk arra a gondolatra, hogy a vállalatok, intézmények küldötteiből kell valamiféle népképviseletet megteremteni. De persze addig is, talán másnapig, itt kell normálisabb állapotokat teremteni. Hobincu Zoltánnal — aki láthatóan nem tartozott ebbe a gyülevész társaságba, nem ivott, viszont rendkívül aktív volt, úgy tűnt, mindenkit ismer, és tud beszélni a nyelvükön — hamar szót értettünk a pillanatnyilag legfontosabb kérdésekben. Rögtön hozzá is látott valamiféle autoritás megszervezéséhez, és a Sylvester Lajos által már megidézett listákat is az ő kezdeményezésére (vagy talán ő maga) írták össze, szürkületre egy ideiglenes tanácsot asztalhoz is ültetett.
Ezzel egy időben Lajossal arra is rá kellett jönnünk, hogy ebbe az ideiglenes valamibe a magyarság képviseletében egy legitim szervezetnek kell küldötteket delegálnia (a vállalatok és intézmények mellett) — mégpedig arányszámunknak megfelelően és a többségi elv érvényesítésének biztosítására — a legfelsőbb vezetői, elnöki tisztségbe. Miért merült ez fel ilyen hamar és ilyen formában szinte rögtön Ceau elmenekülése után? Nem hiszem, hogy a válaszon sokat kellene töprengeni. Nyilván, a bennünk évtizedek alatt gyűlt keserű és megalázó tapasztalat miatt, no meg a székházat eluraló hangulat miatt. Isten őrizzen, hogy ez az útszéliség fészkelje be magát az újabb világba, és úgy éreztük, hogy magyarként egyszerűen nincs jogunk elszalasztani a talán végre megnyíló lehetőséget. Ilyenszerű forradalmi aggályok és elszánások mocorogtak bennünk, miközben az erkélyről hirdettük (elsősorban Lajos) az igét, vagy szerveztük a rendőrség hátrahagyott különítményének védelmét.
Közben megjöttek az első hírek Kézdivásárhelyről a rendőrtiszt haláláról. Telefonálni nem lehetett, elhatároztuk, hogy kocsit kerítünk, elmegyek tájékozódni, megbeszélni a további együttműködést. Puiu Lăcătuş adta kölcsön kocsiját, s még szürkületben meg is érkeztem. Kézdivásárhelyen, pontosabban a főtéren és a művelődési ház erkélyes kistermében a borzalom érzése telepedett be. Villany nem égett sem kint, sem bent, az emberek (miközben akkor még és már az egész ország ünnepelt) szótlanul maguk elé vagy éppen a szónokra meredtek, aki maga is a végletekig elnyűve próbált lelket önteni az elkeseredett emberekbe. Jakabos Csabával és Incze Lászlóval beszéltem közös megye-, meg népmegváltó terveinkről, de szemükben csak a magába hulló fáradtságot láttam. Jó, jó, igazad van, de ne most mondd. Már nem is hallom, amit mondasz, majd holnap, jó-e? — mondta Jakabos, én pedig már csak megkérdezhettem, hogy Incze Lacit ne vigyem-e haza, majd visszatértem Szentgyörgyre.
Mondottam, Hubincu estére a hajdani bürógyűlésterem asztalához ültette az ideiglenes tanácsot, úgy legkevesebb negyven-ötven embert, és fogalmazta elképesztő zsibvásári körülmények között a másnapi Háromszék első számában megjelenendő közleményt. Megérkeztemkor éppen az újság megrekcumolásáról beszéltek, a szót egy kéziszedőben dolgozó, úgy emlékszem, Brassóból nemrégiben ideköltözött nyomdász vitte, kifejezetten pártaktivistákra emlékeztető hablatyolással. Amikor észrevett, elhallgatott, de válaszolni kellett. Valami olyasmit mondtam, hogy ezt a forradalmat nem azért csináltuk, hogy a kéziszedőkből szerkesszék a lapot. Azt hittem, ezzel a dolog el van intézve, de mint Simó Erzsébet írásából is kiderült, később mégis megjelent egy csapat a szerkesztőségben a forradalmi cenzúra bevezetésének igényével, mintegy illusztrálva a pártszékházban uralkodó (lumpen)proletárforradalom hangulatát.
Hubincu becsületére legyen mondva, a közlemény magasan felette áll ennek a hangulatnak. Józan mértékletességgel ad egy helyzetjelentést, másnap délre összehívja a forradalom szervezetének vállalati és intézményi küldötteit egy ideiglenes tanács megválasztására. Önfegyelméről tanúskodik az is, ahogyan megnevezi, kikből állt össze a gyűlést összehívó ,,Demokrácia Ideiglenes Tanácsa".
Sylvester éppen soros erkélyjelenetét fejezte be. Megbeszéltük, hogy a másnap déli gyűlésig létre kell hoznunk azt a bizonyos legitim szervezetünket, pontosabban szervezőbizottságát, meg kell fogalmazni egy felhívást, közölni kell a másnapi Háromszékben (tehát az első számban, december 23-án), meg kell találnunk jelöltünket az ideiglenes tanács elnöki tisztségébe. Azt hiszem, ekkor adtuk az MDF mintájára a Romániai Magyar Demokrata Fórum nevet. Lajos sokat írt erről, ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy már akkor nagy vonalakban megfogalmaztuk a meg sem fogant ,,embrió" politikai irányultságát. Az egész nemzetet megszólító, egységes, az Illyés Gyula-i népnemzeti világnézet alapján álló, nem egyszerűen politikai pártot, hanem a romániai magyarságot egységesen képviselő, teljes életét szervező fórumot kívántunk létrehozni.
Lajos maradt a vártán (szerintem már akkor voltak olyan emberek, akik csak azért ácsorogtak, pontosabban tüntettek a pártszékház előtt, hogy Sylvestert hallgathassák), én pedig a szerkesztőségbe mentem reggel oda először. Itt, ha nem is harsányan, de valóban ünnep volt. Ennyi reményt egy csokorban még érettségi korunkban sem láthattunk. És persze senki sem mondta, hogy újságíró ne politizáljon. Együttörömködéseink után bementem Magyari Lajoshoz, aki éppen két évre szóló vezércikkfolyamának első opuszát írta. Megbeszéltük az MDF-fel kapcsolatos dolgokat és persze a megyében kialakult helyzetet. Abban maradtunk, hogy ő még lefordítja a Demokrácia Ideiglenes Tanácsa kiáltványát, én pedig foglalkozzam az RMDF szervezésével.
A szervezés abból állt, hogy a jelenlévőkkel egyeztetve felhívtunk telefonon tizenöt-húsz közismert embert (nyilván, az ismeretségi körünkből), akikről tudtuk, hogy elkötelezettek egy széles körű nemzetiségi szervezet megalakításában. Ma már nem emlékszem mindannyiuk nevére, biztosan emlékszem Sepsiszentgyörgyről Dali Sándorra, Veress Dánielre, Veress Károlyra, Farkas Árpádra, dr. Darkó Zsigmondra, Kónya Ádámra, Kézdivásárhelyről Incze Lászlóra, Jakabos Csabára, Kovásznáról Fábián Ernőre, Gazda Józsefre, dr. Benedek Gézára, dr. Benkő Gyulára, Barótról Nagy Sándorra, Boda Jánosra. A telefonbeszélgetés során elmondtam elképzeléseinket, hogy a legsürgősebb dolgunk egy rátermett, közismert, tekintélyes és a mi elképzeléseinkbe beleillő magyar embert találni az ideiglenes tanács elnökének. Már az első beszélgetések során Orbán Árpád neve merült fel. Dali Sándor és dr. Darkó Zsigmond is — egymás tudta nélkül — őt javasolta; a továbbiakban már én javasoltam beszélgetőtársaimnak. Mindenki egyetértett, de egyvalaki, nem emlékszem már, ki, felhívta a figyelmet: Orbán Árpád nem biztos, hogy munkáskörökben is annyira népszerű, mint értelmiségiek között. Mindenkinek felolvastam az előre megfogalmazott híradást (amit persze közleménynek, felhívásnak is szántunk), s aminek eredeti szövegét érdemes a később, december 24-én megjelent után is közölni:
,,Tegnap Sepsiszentgyörgyön megalakult a Romániai Magyarok Demokratikus Fóruma háromszéki szervezőbizottsága. A fórum a Nemzeti Megmentés Frontja tagjaként a demokrácia, a szabadság, az egyenlőség legszélesebb körű reprezentatív szervezete akar lenni, jogutóda az 1952-ben megszüntetett Magyar Népi Szövetségnek. Harminchét esztendő múltán december 22-e teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a magyarság létrehozza önálló szervezetét, mely a humanizmus és a nemzeti önrendelkezés elveire épül, a hazai demokrácián keresztül bekapcsolja az erdélyi magyarságot Európa, közös hazánk igazi vérkeringésébe.
Folyamatban van a megye városaiban és községeiben a helyi szervezetek megalakulása.
A szervezőbizottság"
Mindenki egyetértett az elnevezéssel (RMDF) és a szervezet politikai betájolásával. Két kifogás merült fel: Veress Károly a népi szövetséghez való kapcsolódásunkat vitatta (annak kommunista kötődése miatt), Veress Dániel, bár egyetértett az elvvel, azt kifogásolta, hogy az önrendelkezést a román többség nem érti, félreérti vagy szándékosan félremagyarázza. Halasszuk el a híradás közlését — mondta —, egy napon semmi sem múlik, az RMDF megalakulását úgyis bejelenthetjük a Demokrácia Ideiglenes Tanácsa másnapi gyűlésén.
(folytatjuk)
