Sepsiszentgyörgyön az óév utolsó fertályában olyan szegélykő-, járdakő- és ,,Ej, mi a kő" viták, gyanúsítgatások, kivizsgálások robbantak ki, hogy ezeket egybeszerkesztve belőlük nem kőfolyás, hanem méretes szófolyam jönne létre. Szóvízesésekkel. A vita személyek és pártoskodó pártok kődobálásává fajult, amíg egyesek eredeti városmagépítő elképzelésükhöz ragaszkodva a kőlapok, járdaszegélykövek lerakását végezték, mások, a kettesek, szorgosan szedték fel ezt a ,,kőhídlást". A képletes kődobálás városunkban már-már palesztin—izraeli méreteket öltött.

A vitának azzal a részével, jó-e, helyes-e, ha elöljáróink Bukarestből szerzett pénzeket pazarolnak, vagy ehelyett jobb lenne, ha a helyi bevételekből tartanának többet vissza, és ezt gazdaságosan költenék el, most nem foglalkozom, s azzal sem, hogy a városközpontban kellett-e kezdeni az autentikus városképet ki- és visszaalakítani, vagy a szennylevében fürdő gatyaszár- és egyéb zsákutcákkal kellett volna kezdeni, no meg a sok esetben területrendezési tervek nélkül, illegálisan felépített paloták csatornahálózatát, utcáit ,,modernizálni", mert az esetek többségében itt laknak a nagyobb hangú polgártársaink.

Ezek helyett inkább a belém kövesült személyes véleményből teszek közzé néhányat.

A kő az emberiség eddigi rövid történetét évmilliárdokkal megelőzve született, csupán néhány ezer éve vált a homo sapiens első, kezdetleges eszközeinek, a kőbaltának, kovakőnek, majd miután kiszaporodott a kőbarlangokból, legfontosabb építőanyagává.

Az ember előbb a természet által épített barlangok mellé vagy ezek helyett kőházakat épített. Később piramisokat, városokat, amfiteátrumokat, templomokat, kőszínházakat, kontinenseket átszelő utakat, hidakat. Pattintották, faragták, vágták, metszették, fúrták, csiszolták, apránként átemelték a szimbólumok világába, a kő az erő és tartósság képzetét keltette, ennek üzenetét hordozta, szobrok, emlékjelek, sírboltok, sírkövek alapanyaga lett, a poéták is építőanyagként használták, előbb a népköltészet rakta ki márványkőből a Tisza fenekét, aztán jöttek a költők, és — akárcsak Ady Endre — a fel-feldobott kőről is énekeltek.

Vonzalmunk a kőhöz, mint tartóssághoz, erősséghez, szépséghez minden bizonnyal ezekben a korokban alakult ki. Épeszű és ízlésű ember ezért becsüli a követ, nem bántja annak hol egyszerűségében nemes, hol utánozhatatlan szépségű színét, erezetét, díszíti magát, és környezetét drágakövekkel ékesíti.

Volt szerencsém végigjárni három világhírű észak-amerikai nemzeti parkot, bejártam a horvát tengerpart teljes hosszát, voltam Németországban, a skandináv államokban, ahol megcsodálhattam a kő és fa kombinációjával alkotott építményeket. De nem kell ilyen messzire mennünk, hogy a követ mint építő-, díszítőanyagot megszeressük. A fával, fémmel kombinált kőépítményeket. Kós Károly legszebb középületének, a Székely Nemzeti Múzeumnak, egyéb sepsiszentgyörgyi Kós-épületeknek a kőmintás falazatát. El kell mondanom, hogy már az átkosban személyesen is nagy vitába keveredtem olyan építésszel — szerencsére elszigetelt eset volt, és magára maradt —, aki a múzeumnak az új városnegyedre néző kerítését előre gyártott betonelemekből akarta megépíttetni, mert az olcsóbb, mint a Kós-féle tervekhez igazodó kerítés. Incze Sándor református esperes, miután a Kolcza-kert kőkerítésének szépségét az akkori lapban is megénekeltem, engem kért meg, hogy újra hozzam szóba a rakott kőkerítések szemet gyönyörködtető voltát, mert vannak, akik a temető bekerítésénél az olcsóbb betonelemek mellett döntenének. Megtörtént. És tessék képzeletben, fényképen, filmen összenézni például az épületelemgyár betonelem kerítését ezekkel a kerítésekkel.

Irritálóan hangos és suttogó vita bontakozott ki az Erzsébet park átépítése ügyében is. Azért tessék megnézni, hogy a metszett és faragott kőlépcsők, a kovácsoltvas korlátok, az öntöttvasutánzatú, a díszvilágítást szolgáló oszlopok, a fűvel, fával virággal társított, kőlapokkal borított járdák szemrevalóbbak-e, amelyek mind-mind drágábbak, mintha nem természetes anyagokból hozták volna létre. Az olcsóság ócsárlásáról csak kapásból a népi bölcsesség több tucat mondását tudnám idézni. Katedrálist, templomot is bizonyára olcsóbb lenne habszivacsból vagy préselt lemezből virtuálisan megépíteni.

De, ugye, senki sem próbálkozik véle.

És ezzel ezennel eljutottunk az egyesek által elátkozott járdaszegélykövekhez.

Aki a természetes anyagok szépségének érzékelésével hadilábon áll, nézze végig a város öntött műkő elemeiből épített járdaszegélyeit. Például a volt tervezőintézet épülete előtti szakaszon. És menjen fel arrébb az ugyancsak műkőből rakott, katasztrofális kinézésű lépcsőkön. A látványt vesse össze az ott látható kő ciklopszfalakkal, és döntse el, melyik a kívánatosabb. A tartósságról most ne is szóljunk, mert ott van helyben a szemléltető példa. A széttöredezett műszegélykövek, a szétmállott, szétrohadt betonjárdák. Ezek is olcsó — és ronda — matériából készültek.

És hogy a kő, a beépített anyagok természetes szépségéről újra meggyőződhessünk, menjünk végig a Csíki utcán, amely majd, akárcsak a városközpontból kiinduló többi utcatársa, az ezután felújítandó városrészek felé vezet, és kőellenes elszólásainknak ne abból rakjunk alapot, hogy a természetes kvadrátkő kivágja a kocsi gumiabroncsát.

Ne hajtsunk rá, mert a lovat sem szoktuk a lépcsőházi lépcsők felé hajtani.

Hallom, ebben az áldatlan kővitában az is elhangzott, hogy nem élünk a pattintott kőkorszakban. Nem. De ízlésvilágunk, az anyagok szépségének érzékelése addig vezethető vissza. Már akinél.

Vegyük szemügyre új templomaink bármelyikénél a kő és a fa, a kovácsoltvas harmonikus szépségét, és nehogy ezekről az jusson eszünkbe, hogy bádogból olcsóbban össze lehetett volna eszkábálni.

Vitatkozzunk, de a vita kőalapjába lássuk bele azt a mondást, hogy az okos nem ütközik kétszer egy kőbe, s azt is, hogy a víz szalad, a kő pedig marad.