Felnőttesen, felnőttek között
A megkülönböztetett bánásmód elsorvadását tükrözi — egyben gyakorlati megvalósítását is nehézzé vagy lehetetlenné teszi —, hogy a felnőttek és a gyerekek életmódja, az általuk használt terek, életük idősíkjai összeolvadóban vannak.
Az elmúlt mintegy másfél évszázad során fokozatosan elkülönült egymástól a felnőttek és a gyerekek élete. A polgárosodást megelőzően még a jómódú arisztokrácia gyermekeinek sem volt külön szobája, a gyermekszoba XIX. századi találmány. Ennél is rövidebb múltra tekinthetnek vissza a játszóterek. Néhány évtizeddel ezelőtt sötétedés után csak a legritkább esetben találkozhattunk az utcán 10—14 évnél fiatalabb gyerekekkel, és gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, hogy a szülők magukkal vigyék a gyerekeiket munkahelyükre, tárgyalásaikra, vásárolni, vagy a könyvtárba. Az elmúlt mintegy másfél évtizedben a mindennapok gyakorlatában lényegében egyre inkább felszámolódnak azok az elkülönült terek, amelyekkel korábban a felnőttek, illetve a gyerekek rendelkeztek. A folyamat a családi otthonokban is észlelhető: a fejlett országokban a viszonylag tehetős népesség körében jóval több gyereknek van saját szobája, mint ötven évvel ezelőtt. A mai családokban azonban a kisgyermekek gyakran a lakás minden helyiségét birtokba veszik, nem kímélve a lakberendezést és a felnőttek használati tárgyait, valamint sajnálatos módon egyre gyakrabban veszélybe sodorva saját testi épségüket. Jellemző, hogy a közelmúltban támadások érték a gyerekek biztonságos és az adott téren belül szabad mozgását lehetővé tevő járókát, mivel ,,rabságban tartja" a gyereket.
A járni éppen megtanult, óvodás, kisiskolás gyerekek egyre nagyobb számban vannak jelen a vendéglőkben, munkahelyeken, nem is beszélve a bevásárlóközpontokról, amelyek tele vannak a gyerekeiket kocsiban toló, kézen fogva vezetgető szülőkkel. A vendéglők egy része magas gyermeküléseket szerzett be. Kérdés, hogy ezt vajon gyerekbarát megoldásnak lehet-e tekinteni, hiszen a gyerekek 6—7 éves koruk előtt rosszul viselik, ha hosszú ideig kell egy helyben üldögélniük, és a vendéglői étkezés a legkevésbé sem szórakoztató számukra. Hasonló a helyzet azokban az esetekben, amikor az anyák magukkal viszik a gyereküket, amikor dolgoznak, vásárolnak, vagy kozmetikushoz mennek. Természetesen, vannak kényszerhelyzetek, de nyilvánvaló, hogy ma az esetek igen nagy részében egyszerűen ,,trendi" mindenhová elvinni a gyereket, ahol egészen biztosan nem érzi jól magát.
Az unatkozó és hangoskodó gyerekek jelenléte a nyilvános, elsősorban felnőtti tevékenységek célját szolgáló helyszíneken előbb-utóbb a gyerekekkel szembeni türelmetlenség kiváltójává válik. Mindez nem a gyermeki emancipáció fejleménye, a gyerekek állandó jelenléte sokkal inkább a felnőttek növekvő kényelemigényének, az alkalmazkodás és a lemondás elutasításának tudható be. A kisgyerek fokozott alvásigénye, a rendszeresség és biztonság feltételeinek megteremtése megkövetelné, hogy a felnőttek ennek megfelelően alakítsák ki a környezetet és saját életrendjüket. Ez azonban nem felel meg a fogyasztói életmódban mind a materiális feltételek, mind a domináns ideológiák által elősegített, a vágyak és igények azonnali kielégítésére törekvő mentalitásnak.
Jellegzetesen tükröződik a gyermekfelfogás átalakulása a kisgyermekekkel való teljes megengedő bánásmódban. A korlátozás hiánya részben abból fakad, hogy a szülők gyakran jóval komolyabb szándékokat, célokat tulajdonítanak gyereküknek, mint amit az életkora lehetővé tesz. A szélsőséges engedékenység nemcsak azért kárhoztatandó, mert a kisgyereknek határozottan szüksége van korlátozásra, és mert veszélyes helyzetek kialakulásához vezethet, hanem azért is, mert általa a szülők gyakran elhárítják a felelősséget, ha arról van szó, miért eszik gyerekük mértéktelenül, vagy miért nézi órákon át a televíziót: ők valójában nem tettek mást, csupán, mint más helyzetekben is, teljesítették a gyerek kívánságait.
