Az első leckék

— Szentkirályban végeztem az elemit, ötödiktől érettségiig Szentgyörgyön jártam az építészeti szakközépiskolában, egyetemi tanulmányaimat Bukarestben végeztem az építészeti gépek szakon. Kihelyezést az ISAMA-ba kaptam 1980-ban, ahol egészen 1995-ig dolgoztam, utóbb az emelő- és szállítógépek műhelyének főnökeként. Legénylakást kaptam Szentgyörgyön, feleségemmel, aki közgazdaságit végzett Bukarestben, és a kereskedelemben helyezkedett el, utóbb kétszobásba költözhettünk. Ehhez akkor nálunk, mint ismeretes, könnyen lehetett hozzájutni. Ma inkább irodának használjuk.

A változás utáni első leckét az új gazdaság megkövetelte szükségletekből mindjárt ebben, az azóta dicstelenül széthullt óriásüzemben kapta meg.

— Engem nem mozdítottak el, de rögtön elkezdődött a populista dolog, hogy választották a főnököket. Jó, hogy a változás bekövetkezett, de baj, hogy a sokaság azt gondolta: ettől arrafelé nem kell dolgozni, sőt, minél kevesebbet dolgozol, annál több pénzt kapsz majd. Pedig ilyen soha nem lesz. Igazgató­választás: ugyan kit választottak? Azt, akitől azt remélték: nem követeli meg a fegyelmet s a rendet, de fizetést ad. Erre ment rá tizenöt év, ennek isszuk most a levét. Ha egyszer a tulajdonos az állam, őneki kell kineveznie az igazgatót, nem a beosztottnak azt, aki neki tetszik. Ha a tulajdonos nem tudja számon kérni az eredményt, minden egyéb mese. A főgépészet, ahova tartoztunk, különben a legmagyarabb része volt a gyárnak, a sebváltóknál, az öntödékben több volt a román, ott a bérek is magasabbak voltak.

Saját cége megalapítását nem siette el, végül 1994-ben szánta rá magát, de volt egy korábbi tapasztalata ún. PFA-ként, azaz egyszemélyes magánvállalkozás egyetlen alanyaként.

— Rögtön ’90-ben taxizni kezdtem a nyolcórai munka mellett, saját autómmal. Annyi benzinhiányos éven át húsz literecskét kaptunk csak, azt hiszem, tiszta ingyen is elmentek volna sokan, csak a benzin ára térüljön meg. No de én taxisként körbejártam Európát, olyan is volt, hogy Magyarországról Lengyelországba, onnan Moldovába mentünk egyetlen úton. Megállí­tott a városban egy úriember, hogy vinném-e. Mondom: kérem ide a papírokat, hadd jegyezzem le, kivel megyek és hova, tudják itthon, ha eltűnnék. Négy nap alatt, csütörtöktől hétfőig lejártuk a négy országot. Pedig hosszú sorok álltak a határoknál, leszedték, ellenőrizték a csomagokat. A lengyel beszélt vagy négy nyelvet, az orosz tudott ukránul. ’89 előtt ugye a lengyelek voltak Közép-Kelet-Európa fő csencselői, kiskereskedői, ők kezdték még a nyolcvanas években a rágógumitól a farmernadrá­gig, cigarettáig mindennek az árusítását. Délutánonként mindig taxiztam. Annyit lehetett keresni akkor vele, amennyit egy jó állami beosztásban kapott az ember. Ünnepnapokon pedig 24 óra alatt az egyhavi jövedelem összejött.

A mai panzió szemrevaló emeletes épületét Sepsiszentkirályban akkor építették, mint meséli, még a hiánygazdaság körülményei között, a nagyszülői bennvaló telkén. A mestergerenda tanúsága szerint 1703-ban épült, a nedves falú régit lebontották, amit ma sajnál, bár egészséges lakásnak nem, legfeljebb múzeumnak lenne használható. Még bajosan ment a tégla beszerzése, ,,nem eladni volt művészet, hanem vásárolni.", de kevés pénzzel viszonylag sokat lehetett venni, csak hozzájutni volt nehéz az áruhoz. Az épület persze hétvégi háznak indult, szerelőgödörrel ellátott műhelynek szánta a helyiséget, ahol most a panzió csinos nappalija van.

De ez már egy újabb történet.

A kereskedelem kacskaringós ösvényein

A vállalkozó az első gyakorlati leckét nem turisztikából kapta. Kezdő próbálkozása azért érdekes, mert úgy kellett talpon maradnia, hogy közben a talaj állandóan futott ki a lába alól.

— Amikor a házat befejeztem, foglalkoztatott, mihez kezdjek. ’90 után ugye beindult a külföldi használt autók importja, de pótalkatrészt csak Daciára lehetett kapni. A sok Ifa, Liaz stb. teherautóhoz, melyeket akkor a kezdő kisvállalkozók számukra elérhető áron beszerezhettek, az Opel stb. kisautókhoz nem volt alkatrész. Erre gondoltam én, amikor megnyitottam üzletemet az Iskola utcában, a vérközponttal szemben. Az alkatrész mellé bejött a gumiabroncs, a külföldi autók 95 százaléka tömlő nélküli abroncsot igényelt. Persze, kérték a gépi szerelést, nagyobb sebességgel jártak, centrírozni is kellett. Ezt partneri kapcsolattal oldottam meg, amit eladtam, azt a másik cég ingyen felszerelte. Amíg rá nem jött, hogy kereskedhet is, ezért saját műhelyt kellett nyitnom, méghozzá az Oltmező utca 15. szám alatt, a Kökényes utca sarkán. A teherautók is tömlő nélküli abroncsra álltak rá, azok jobb minőségűek, tartósabbak. A nagy európai gumiabroncsgyárak felvásárolták a hazai cégeket, márkás termékeket kezdtek forgalmazni. Üzletem az ultraközpontban, ahol fizetni kell a parkolásért, nem volt jó helyen. Más változás: megjelentek a márkánkénti kirendeltségek még a kisebb városokban, Szentgyörgyön is. Az igazán fizetőképes kereslet az új autókra szól, azokat kisajátították. Az alkatrészigény visszaesett, a külföldi beszállítók a szakszervizekkel teremtettek közvetlen kapcsolatot. Maradt számunkra a fogyóáru, az olaj, ez-az. Lépni kellett. Új autómárka-szervizt nem nyitottam, a másik lehetőség az volt, hogy a gumiabroncsra szakosodom. Ezt teljes egészében lefedem, személyautótól kisteherautón, kis és nagy traktoron, kamionon át a kortógépig, kőbányai erőgépekig úgyszólván minden jármű gumiját tudom szerelni. Szükség is van rá, a szervizek ezzel nem igazán foglalkoznak. Tíz alkalmazottal dolgozunk a General Service-nek nevezett cégünkben a Kökényes utca sarkán, a volt szállítási cég udvarán. Aki nálunk vásárol, ingyen centrírozást, olajcserét, szerelést is kap ráadásul.

Vendéglátás

Kiss Áron közben szerephez jutott a kétezres évek elején alulról újjáalakult Asimcov (kis- és középvállalkozók megyei szövetsége) vezetőségében, és ennek lett üzleti hozadéka, amit ma szíve csücskének nevez: a szentkirályi panzió a látókörbővülés érdekes példájaként és eredményeként.

— Hetente találkoztunk, részt vettünk kirándulásokon, eszme- és tapasztalatcseréken, külföldi konferenciákon. Egy alkalommal Magyarországon bemutatták nekünk a falusi vendéglátás uniós lehetőségeit, a bioturizmust, hogyan lehet állatsimogatással, egyebekkel is vendéget csalogatni. Aki itt él, nem is tudja, milyen értékek rejlenek adottságainkban, hogy épp pénztelenségünk miatt mi minden őrződött meg, amit el lehet adni a nyugati turistának. Nem is annyira új törvények, hanem inkább a vidékiek felvilágosítására van szükség, hogy építkezési, stílusbeli és más értékeinket konzerválni tudjuk. Hogy ahol csőből készült a kapu, ott is vissza tudjunk menni a fára és a kőre, hogy a házak megőrizzék eredeti színeiket, arculatukat. Addig ugye hírét sem hallottuk az uniós pályázatoknak, elképzelni sem tudtuk, hogy az unió pénzt ad arra, hogy a vidék nálunk is felzárkózzék, s ha a nyugati turista eljön, jól érezze magát nálunk. Hogy az, aki állatot szabadon nem is látott, mert az 100—150 éve eltűnt onnan, megnézhesse, miként éltek a nagyszülei. El se hinnéd, ahogy a csorda végigmegy az úton, az turisztikai érték lehet. Körbehordoztak a már működő európai programok szülte létesítményekben, láttunk tájházat, tájmúzeumot, bemutatták, hogyan építették egy ház négy falát négyféle technológiával (sár, szárított és égetett tégla stb.), hogyan fedték hol náddal, hol zsindellyel stb. a házakat. Hogy a gyerekek is lássák: miben áll az Alföld tájjellege, mi a biotermék, a biodiverzifikáció. Kiderült, még arra is adnak pénzt, hogy minden tyúknak legalább négy négyzetméteres mozgástere legyen. Kérdeztem is: mitől bió ez, mikor nálunk egy tyúk két hektáron sétál szabadon? De hát ugye a tyúkfarmokon lépni sem tud a szerencsétlen állat, ott épp arra törekszenek, hogy a tápanyagból semmi se vesszen el. No, hazajöttünk, megírattuk a pályázatot, 2003-ban megnyertük, és rá egy évre készen lett panzió. Az ember meg volt győződve, vidéken teljesen esélytelen, ahhoz bukarestinek kellene lenni, vagy ott ugye ajándékkal kinyitni az ajtókat, de nem az történt. Visszaadni sem kellett senkinek belőle, a hetvenezer eurós tervből negyvenet állott az unió.

Családias hangulatban

Kétségek persze felmerültek utóbb is, amikor a saját rész befektetésére sor került, ,,beszélni sokat lehet, de vajon fog-e működni az üzleti terv?". ,,Nos, a dolog várakozáson felül sikerült, kellemesen csalódtam" — mondja Kiss Áron.

Kovászna megyében is exponenciálisan szaporodik a panziók száma, bizonyítva, hogy van rájuk fizetőképes kereslet.

Sajátjukban nyaranta inkább gyerekes családokat látnak vendégül, jórészt Magyarországról, de mivel közel a város, sok olyan üzletember is megszáll náluk, aki a szállodákkal szemben részesíti előnyben a családias hangulatú, csendes, erővel feltöltő szálláslehetőséget. Nem elhanyagolható persze az árkülönbség sem. Ráadásul megkapni itt mindent, internet-hozzáférést, tévét, akárcsak egy hotelben.

— Aki estére félre akar vonulni egy csendes helyre, autóját biztonságba helyezni, annak ez a legjobb. Megtalálni könnyű minket, e pici panziónak első pillanattól megvolt az internetes honlapja. A hat szobában tizenhárom személyt tudunk ellátni. Konyhánk mindennel fel van szerelve, itt bármit elkészíthet magának. Visszajáró vendégünk is van, olyan is, hogy egy kiállításszervező csapat minden évben háromszor egy-egy hétre kiveszi az egész panziót. Programokat is tudunk ajánlani, lovaglási, szánozási lehetőség az uzonfüzesi Bartha-tanyán a közelben, egész csapatokat vittem oda. A fő különbség a hotel és a panzió közt az, hogy a legtöbb vendég igényli a személyes kapcsolatot is. A kisebb vendégkörnek meghitt hangulatban tudunk bármilyen információt adni faluról, tájról, történelemről, még üzleti lehetőségekről is, s kölcsönös élmény, hogy a világ bármilyen tájáról érkezőkkel baráti kapcsolat alakítható ki. Bátyám a szomszédban farmot vezet — őt is rávettem, hogy saját hőközpontot szereltessen —, ott állatokat is lehet látni, a minap magyarországi gyerekeknek volt nagy élmény, hogy megfejhették kézzel a tehenet.

A vállalkozó jó kapcsolatokat ápol a magyar ITD, a német GTC irodákkal, lelkesen szól azok tőkebefektetési ügyködéséről, nagy reményeket fűz az európai Mária út vagy a minap felvetett Szürke marha útja típusú kezdeményezésekhez, utóbbi Brassóig lenyúlik, és nagy forgalomélénkítő szerepe lehet. ,,Nem félek a konkurenciától — mondja —, akkor a világ meglátja, ha Szentkirályban minden házban fogadnak majd vendéget, akkor sem lesz elegendő a helyek száma."