Emlékszem, a régi megyeháza, a mai megyei könyvtár előcsarnokában százak vártak reményekkel telve, sokszor eufóriás hangulatban sorukra, hogy beiratkozhassanak a magyarok szervezeteibe (mert az első pillanattól teljes egységben kettő is volt belőlük: az RMDSZ és a MADISZ), hogy a lehető legkisebb sorszám tanúskodjék hűségükről, elkötelezettségükről. És emlékszem Tőkés László első sepsiszentgyörgyi látogatására, az RMDSZ itteni előkészítő tanácskozására, amikor érezni lehetett, a város, a megye, az erdélyi magyarság szíve ott dobog, ahol éppen sorskérdéseinket vitatják, az ökumenikus istentiszteleten vagy a reménytől parázsló hangulatú régi megyeházán. És emlékszem az első március 15-ére, amikor Háromszék és egyébként egész Erdély magyarsága olyan méltósággal mutatta meg önmagát, hogy elhihettük: ez a nép ismét (vagy végre?) nemzetté válik, melynek integritása soha többé nem csorbulhat...

Ebben a hangulatban született meg Erdélyben, a Partiumban, Bánságban, egész Romániában az RMDSZ. Az egység és a teljesség jegyében. Azzal az akarattal, hogy a szövetség magához ölel mindenkit és mindent, aki magyar, hogy teljességünk és egységünk olyan erőt ad, ami kizárja, hogy visszasüllyedjünk a megsemmisítő vegetálás állapotába, ami a magunk érdekképviseletének még csak nem is nevezhető politikát, politizálást szülte, melyet legjobb indulattal sem nevezhetünk másként, mint egy toprongyos koldus szánalmas kunyerálásának. (Tudom, hogy súlyos ez a sommás megítélés, és igazságtalan azok iránt, akik életüket tették fel — és néha áldozták — ezért, de, sajnálom, még ilyen körülmények között is a politika eredményességét csak a siker, az autentikus siker hitelesíti.) Olyan szövetség akart lenni, mely keretet teremt ennek a teljességigénynek, szervezi és képviseli az egész romániai magyarságot, a demokrácia teljességének igényével teremt életlehetőséget mindenkinek, aki ebben az országban magyarnak született, magyarként akar élni. Következésképp a romániai magyarság mindenre kiterjedő autonómiaszervezete akart lenni. És ez igaz, még akkor is, ha az alapító okiratok nem beszélnek erről; abban a hangulatban (sietni kell, az alapokmány csak formalitás, a lényeget később dolgozzuk ki, ne provokáljuk a románokat) nem is lehetett megfogalmazni, és mert élt a korábbi évtizedek kunyerpolitikájának reminiszcenciája. De így beszéltünk, vitatkoztunk ezekről a kérdésekről, és latolgattuk a jogi megfogalmazás lehetőségét. Ez volt a levegőben. És ezt kívánta kifejezni a szövetség óvatos önmeghatározása, nevezetesen, hogy érdekvédelmi szervezet. Mi több, 1992-ben a szövetség új vezetése hozzá is látott az autonómiát megvalósító belső intézményrendszer felépítéséhez, s ez torzóként még ma is létezik.

Egység és érdekvédelem

Az RMDSZ azonban soha nem fogalmazta meg önmagát. Az ujja mögé bújt, és azt mondta, nem politikai párt, hanem (hogy elkerülje az autonómia kifejezést) érdekvédelmi szervezet. De ezt sem írta le, mert ha leírja, az autonómiát kellett volna megfogalmaznia. Zászlót bontott, és lobogójára az Egységet írta fel (amely egyébként minden autonómia alapfeltétele). Majd, amikor az Egység megszűnt, felírta az autonómiát. De kinek az autonómiáját lengeti a szél a zászlón? Azét az érdekvédelmi szervezetét, amely nem politikai párt, de úgy viselkedik, mintha a fogalom csontvázáig lecsupaszítva az lenne, mert ezzé degradálta magát? Mert a meg sem fogalmazott eszményeit menet közben elvesztette, belekerült egy Caragiale képzeletét is meghaladó hatalmi komédiába, melynek hullámain akaratlanul, illetve akarata ellenére is a mócsinggal tele húsosfazék mellé röpítette.

Nem fogalmazta meg önmagát, de ehelyett kitalálta a kis lépések taktikáját, amihez hozzáadta a mindenáron való hatalmon maradás doktrínáját, és ezzel elkészült a két évtizedes sikerpolitika eszmei felépítése. Persze, némelykor hátrakacsintva: tudjuk mi, mit csinálunk, észre sem veszik, meg sem nevezzük, de meglesz az autonómia. Nos, észre sem vették mások, de mi sem.

Azt viszont észre kellett venni, hogy a magyar egység, a húsz évvel ezelőtti legnagyobb megvalósításunk az RMDSZ politizálásában megbukott. Ez akkor vált nyilvánvalóvá (árnyékát jóval azelőtt előrevetítette), amikor Tőkés Lászlót — urambocsá! — nem kizárták, kiebrudalták a szövetségből. Nem akarom a vele kapcsolatos összes, már-már közhelyszámba menő minősítést számba venni, de kizárásának okánál már meg kell állnunk, mert ez a szövetség vezetésének gondolkodását jellemzi. Tőkésnek a bűne kimondottan elvi következetessége volt, az, hogy köré gyűltek (nem gyűjtötte!) azok, akiknek kifogásait elutasították, hogy radikalizmusával, úgymond, a román soviniszta szélsőséget hozza helyzetbe. Pedig mindenki tudta, hogy az ő radikalizmusa mindössze elvszerűség, az eszményekhez, a kimondott vagy ki nem mondott célokhoz való következetes ragaszkodás, a minden vonatkozásában etikus politizálás igénye. Tehát mindaz, ami az RMDSZ politizálásában hiátus, vagy legalábbis annak tűnik, vagy annak kell látni.

Ami ezután következett, az a szövetség mélyrepülése. Megszüntette — a különben addig sem érvényesülő — belső ellenzékét, és ezzel megteremtette külső ellenfelét, amit neki kellett volna létrehoznia, de mert nem volt önmagáról pontos képe, létrehozták a civilek.

Sajnos, minden, ami a romjain felépült, csak torzó, miközben az RMDSZ is torzóvá vált, még akkor is, ha ezt nem tudják és nem akarják el- — mi több: — felismerni.

Pedig amikor Tőkés László — deus ex machina — képviselő-jelöltséget vállalt az első európai parlamenti választáson, megvolt a lehetősége egy új egység létrehozásának. A szövetség azonban ahelyett, hogy a nevét meglikasztott lobogójára varrta volna, újból kiebrudalta. Szerencsére ezúttal többen szavaztak, mint a szatmári színházban. De mekkora különbség lett volna, ha elfogadják az égi szerencsét, és helyreállítják az annyi közös fellépést eredményező egységet, és mennyire más lett volna az erdélyi magyarság Európa-szerte elismert, mi több, tisztelt igazi képviselőjének helyzete Brüsszelben az egységes hátország tudatában. Aztán második nekifutásra sikerült egy sorompóba állítani (milyen kínos ezt is leírni) a szövetség jelöltjeit a korábbi független jelölttel, ha nem is az egység, hanem a Tőkés kezdeményezésére létrejött összefogás jegyében.

Ennek ellenére egységet helyettesítő összefogás nincs. A szövetség folytatja a maga mértéke és értéke szerinti politizálást. Egyik gödörből a másikba, fel egyenesen a csúcsra. Végignézve ezt a dicsőséges bukdácsolást, azt kell mondanunk, hogy ez sem sokkal több, mint a húsz évvel ezelőtti ötven esztendő kunyeráló politikája, csak most egy elegánsabb koldust küldözgetnek egyik asztaltársaságtól a másikig.

A sikeréhség oka

Nincs egység, nincs összefogás, mert nincs autonómiakoncepció — következésképp az RMDSZ nem tudja megfogalmazni önmagát. És ez a gyökere bukdácsolásának, beteges sikeréhségének, annak, hogy a szövetség külső képe, megítélése az erdélyi magyarság (tehát tagsága) szemében is homlokegyenest ellentétes azzal, amit a csúcsvezetés alkot önmaga számára, és amit nekünk szeretne felmutatni.

Mert nincs — és ezt ilyen határozottan kell kimondani — autonómiakoncepciója. Vannak autonómiaterv-koncepciók, több közülük nagy igénnyel és magas színvonalon összekompilált tervezet, de nincs az egész magyarságra, másfél millió emberre szabott egységes és teljes autonómiaelképzelés.

A teljességen és az egységen van a hangsúly. A teljességen, mert másfél millió, nemzetként (vagy nemzetrészként) létező embernek joga van az autonómia teljességére. Mi több, csak ezt akarhatja. Mert a teljesség azt jelenti (mindössze!), hogy minden kérdésben, abszolút minden kérdésben maga dönt, még akkor is, amikor más nemzetekkel közösen dönt. A teljesség kifejezés szinte felesleges...

Az autonómia maga a teljesség

Az egységen van a hangsúly. Vagy a megosztott autonómia jegyében lesz majd kulturális magyar és területi magyar? Bár a magyarságában egységes másfél millió ember társadalmi, földrajzi, konkrét adottságai különbözőek, de az autonómiában egyformán kell részesülnie mindenkinek, ezért kell a magyarság egységes autonómiájáról beszélnünk. Ebből kell kibontani a Székelyföld területi autonómiáját — ami a mai nap legidőszerűbb kérdése! — s más, kisebb területek, magyar többségű vagy vegyes lakosságú falvak, városok kulturális autonómiáját.

Nos, ennek alapján kell (kellett volna) autonómiakoncepciót kidolgoznia az RMDSZ-nek, és ennek alapján kell (kellett volna) önmagát megfogalmaznia. Mert jól eltitkoltuk ugyan, de ennek jegyében, ezért jött létre. Ennek alapján vált az erdélyi magyar egység szervezeti politikai megtestesítőjévé. Ez adhat tartást a magyar politizálásnak, ez hitelesítheti a kis lépések politikáját (amire természetes szükség van) és minden más elképzelést meg gyakorlatot, melyek valóban autentikus sikerekhez vezetnek (és vezettek is). Ez adhat tartalmat a hatalomban való részvételnek és minden tettnek, amely a magyarság és persze az egész ország népének érdekeit szolgálja. És teljesen megszünteti annak a lehetőségét is, hogy a romániai magyarság politizálását kunyerálásnak kelljen tekinteni. Ha nincs egység, ha nincs autonómiakoncepció és ezt megtestesítő szervezet, akkor nincs magyarságpolitika. Magyar emberek politizálhatnak ugyan, de ez az egység és teljesség hiányában létrejövő torzók iszapbirkózása, vagy ami még rosszabb, csak szánalmas tülekedés lehet a húsosfazék körül.