Téli pihenőn a zágoni Mikes—Szentkereszty-udvarház gyönyörű parkja. A fenyőgallyakból rózsatövekre rakott, mereke nagyságú halmok alatt a jövő évi virágokról álmodnak a visszametszett rózsabokrok, a kúria melletti hatalmas hárs is ledobta magáról lombköntösét, hogy ágai között bujkálhassanak a pajkos vagy haragos szelek, csak a szakszerűen ápolt gyep zöldje nem akarja tudomásul venni, hogy itt a tél, s a vénségesen vén tujafa az udvarház előtt, amely, adja Isten, hogy ne tudjuk megszámlálni az évgyűrűi alapján, hány tél havával-fagyával-jegével hány évtizeden — évszázadon? — át dacolt.
Az udvarház parkjában a rózsatöveket takaró merekéket azért említem, mert a környezetbarát fenyőághalmocskák önmagukban is formás díszítőelemek, tessék csak egybevetni a mindenféle gazzal, vagy műanyaggal és egyéb műviségekkel elcsúfított virágoskertek képét a kertészeti szépségversenyre is alkalmas zágoni parkkal, és ehhez tessék hozzászámítani azt, hogy a fenyőgallyak lehulló és a virággruppok földjével elvegyülő tüskéi maguk is talajlazító hulladékként épülnek be a földbe, miután a rózsák téli álmát vigyázó feladatukat teljesítették.
A Mikes—Szentkereszty-udvarházon román, magyar és lengyel zászló leng. Kis József polgármester magyarázza Vas megyei vendégeinknek, hogy lengyel várossal kötöttek testvéri egyezséget Rákóczi és Mikes ürügyén, s a zászlók ez alkalommal kerültek az épület homlokára, hogy a szelekkel való színes játékaikkal a kelet-európai népek kulturális kapcsolatainak fontosságát és lehetséges voltát lobogtassák. (syl)
