Öreg házat fotóznék az egyik faluban. A régi ház lakatlan, szentgyörgyi gazdája figyelmeztetett is, hogy nem tudok majd a portára bemenni. A szomszédban lakó idÅ‘s asszonyhoz fordulok, aki azonnal és készségesen segÃt, beinvitál az udvarára, kinyitja az oldalkaput, és áttessékel a szomszédba.
Jólesik ez a bizalom, idegen vagyok, de arcáról semmi gyanakvást nem olvasok le, azt sem kérdezi, ki fia-borja vagyok. És szól az élénk tekintetű unokájának, hogy velem jöhet. Közben halkan figyelmeztet, a gyermek nem tud beszélni. A továbbiakban együtt fotózunk. Erre meg arra kérem, álljon ide, menjen oda. Minden kérést teljesÃt, tehát mindent ért és mindent hall. Bonyolultabb dologra is kérem: menjen a kemencéhez! És odamegy a megroggyant búbú kemencéhez. Azon töprengek, hány éves lehet. Meg azon, hogy miért nem beszél? Nem siket. Miért néma?
Aztán Zsuzsa nagymama felvilágosÃt. Szavaiból érzem, hogy könnyÃt magán, ha a történetet elmondhatja.
A gyerek négyéves. Az anyja nem törÅ‘dött vele, elkóricált erre meg arra, és elhagyta. Most sincs a családdal, azt sem tudják, hova ment. Mondja egy hegyen túli falu nevét, s azt, hogy állÃtólag ott van. Amikor az apja, aki polgárÅ‘r a községben, kézbe vette a gyermek ügyét, és a körorvos ajánlatára szakorvoshoz vitte Sepsire, kiderült, hogy a sok verés közben az anyja megsértette az agy beszédközpontját, s az orvos szerint az utolsó pillanatban avatkozhattak be, hogy az állandó stresszhatásoknak kitett gyermek megtanuljon beszélni. Máris mond néÂhány egyszerű szót.
Távozáskor kezet ad. Mosolygós, szép arcú, értelmes tekintetű gyermek, esetéÂben szerencsére nem áll fenn az, hogy néma gyermeknek anyja sem érti szavát, nem, mert nem néma, ért a szóból, csak nem volt, aki beszéljen vele.
A nagymamával együtt hiszünk abban, hogy majd élő szóval mondhatja el anyjának a véleményét, bár meglehet, az lenne a jobb, ha nem is kerülne sor az anya és fia közötti beszélgetésre.
