Miután felhágtunk egy nagy magos tetőre, és lihegtünk rendesen, főleg én, mert a mellkasomban a karburátor a két szervizelés után is zakatolt, és megláttam a legalább másfél száz esztendős, frissen kidöntött hatalmas cserefatörzseket kiterítve, nem az avarban pihenő rönkök nyugalmát, hanem magát a zuhanást érzékeltem.
Zsigmond Laci, akit már néhány évtizede ismertem, egy újsághirdetés kapcsán rendelt magához. Ebben a hirdetésben alkalmas méretű cserefát kerestem, méghozzá ajándék fát, mert nincs pénz, az ebverte, hogy Ibrahim Müteferrikának, azaz Székely Ábrahámnak, a Nagyságos Fejedelem törökhoni bujdosásbéli tolmácsolásos útegyengetőjének faragott arcmását felállíthassuk Rodostó városában.
Eddigi életem fonalát, már amennyire ez tőlem függ, örökös szepletésben — nyüzsgésben, rohanásban — gombolyítottam, és most is úgy képzeltem, hogy ripsz-ropsz nyélbe ütjük az ingyenvásárt, de nem oda, Buda!, Zsigmond Laci kötötte az ebet a karóhoz, hogy a fát csak úgy adja, ha magam választom ki a Szilháttyán az állami tulajdonlás fogságából kiszabadított, ősi jusson visszaszerzett erdejéből.
Másztuk tehát a meredek hegyoldalt a Szilháttya magossa felé, és amikor felhágtunk a hegy hátára, ott hevertek a ledöntötten is derékmagasságú, hatalmas cserefatörzsek. Egyikre, óvatosan, mintha a cserefaóriást holtában is kímélné, nem ráült, hanem ráhelyezte magát, s kurtán annyit mondott: válassz!
Zavarba jöttem. Dúskálhattam a ,,van"-ban. Sajnáltam is a faóriások leterítését, de örvendezhettem is, hogy régi barátom ekkora bizalommal van hozzám. És, mintha gondolatolvasó lenne, kezdett nyugtatni: öreg fák voltak. Legalább százötven esztendőre becsülik, akik ehhez jobban értenek, mint mi. Helyet kell csinálni a fiataloknak. És intett a háta mögötti karcsú, lányos nyírfák felé. De a tűzre kár lenne elpocsékolni — folytatta. — Olvastam, s megértettem, amit írtál. Kell egy darab, s nem akármilyen fa annak a Törökországig hányódó atyánkfiának. Megbeszéltem a közbirtokossággal, ők is tudják, miről van szó. Kapok tűzre való fát ezek helyett — mutatott a hatalmas rönkökre. — Válassz!
És meg sem tudtam kérdezni, hogy a többi cserefatörzsnek mi lesz a sorsa, máris mondta: — Amit meghagysz, az sem kerül tűzre. Úgy döntöttünk — ez a családjára vonatkozik —, hogy a többit becserélem olyan cserefára, amiből székely kaput ácsoltatok a kisbaconi ősi ház elé.
Hát ennyi.
Mikor a Csupa csapás az élet című filmemhez-könyvemhez a történeti és élményalapanyagot gereblyéltem össze, tulajdonképpen akkor ismertem meg az igazi Zsigmond Lacit, az erdővidéki tanítót és gazdaembert, akit, ha a ,,paraszt" titulussal illetnék, székelyföldi létemre kifordulna a szó a számból. A gazdálkodás térképe már akkor is — tizenöt évvel ezelőtt — az arcára írott volt, de életerőre valló egészséges színezettel. ,,’952-ben végeztem, Székelykeresztúron — mondta a kamerába. — Tizenhét éves voltam. Az első lépést akkor tettem meg Bákóba, az akkori Magyar Népi Szövetséghez. Vártak már. Lujzikalagorból benn volt a tehénszekér, s avval mentünk ki. (...) Az érdekesség az volt, hogy a hetedik osztályosoknak körülbelül negyven százaléka annyi idős volt, mint én. Még idősebbek is voltak. Mondták is néha-néha, hogy ,,ját" (pajtikám). (...) Érdekesség volt például az internátusban, hogy nem kenyeret ettünk, hanem puliszkát. A szakácsnő akkora puliszkákat főzött, mint egy vékásfazék. Voltunk vagy hetvenen. Három nagy puliszkát az asztalra kiütött, melléje ott volt a fuszulykaleves. Erdélyi és moldvai savanyúételek is voltak. Például borssal (ciberekorpával) savanyított leves..."
Szóval, a Szilháttyán kiválasztottam az én megítélésem szerint a Székely Ábrahám — Ibrahim Müteferrika — emlékszobrára legalkalmatosabb óriásfát. A törökös viselet szobrászi érzékeltetéséhez alkalmatos rönköt szemeltem ki, hogy a kaftán vállszélességét üsse a méret.
Zsigmond Laci bólintott: minden rendben. A fatörzs az ,,enyém".
Learaszolgattunk a Szilháttyáról a Fenyőspatakáig (ma az idegenek Bodvaj-patakaként ismerik), ahol a kocsit elhagytam. És akkor mondom: jé, hát amíg fényképeztem cserefákat, a táskámat letettem a rönk mellé, s ott felejtettem.
— Oda a kutya sem jár — mondta nevetve. — Jövőben is megtaláljuk. De azért most utánamegyek. Neked baj van a szíveddel.
És nekiiramodott a Szilháttya oldalának.
Én úgy tudtam, hogy az egyik legjobb szívű ember — szomorú, hogy már csak volt — azok közül, akiket valaha is ismertem.
És most is hiszem és tudom, hogy — a szó nem orvosi értelmében — mekkora és milyen jó szíve volt, pedig, írja a lapunk, hogy hirtelen a földre zuhant, mint a Szilháttyán a hatalmas cserefatörzsek.
Ha valaki, útjában a kisbaconi Benedek Elek Emlékház felé, elmegy egy székely kapus régi, a faluképet meghatározó porta előtt, vagy ha netán-tán a Szilháttya sarjadó nyíresével találkozik, tudja meg, hogy az a nyíres, ez a kapu a kisbaconi Zsigmond Laci emlékjele növekvő erdő és gyönyörű kapu képében.
És Székely Ábrahám — Ibrahim Müteferrika — szobra rá is emlékeztet Trákiában, Tekirdag-Rodostó főterén.
