A kék, végtelen eget nézve, oly hálásan tekintve a messzeségbe, mint akik tudják, hogy onnan, a nap irányából érkeznek számukra a mindennapi csodák, és valahol ott rejlik a mennyország…

Áhítattal nézem, amint eres kezükbe vesznek egy lehulló aranylevelet, szelíden megsimogatják erezetét, tenyerükbe helyezik, hogy ott táncoljon rajta a bütykös ujjak kerítésén átugró, még mindig virgonc, kis unoka-fény…

Felemelő érzés, amikor harangkonduláskor a templomok felé tipegnek fekete fejkendős anyókák, ezüsthajú apókák, némelyikük kis unokával, dédunokával körülörvendezve, mások botjukra támaszkodva, aztán beülve a padsorokba, fáradt testüket pihentetve, lelküket megnyugtatandó, reménységgel éneklik a zsoltárt: Megpihenni, megnyugodni hozzád jöttünk, Istenünk.

Bizony, hatvan, hetven, nyolcvan esztendő nehéz munkában, küzdelemben, örökös harcban a megsemmisíteni akaró, lehúzó erőkkel megviseli, kifárasztja a legerősebbnek vélt vasszervezetet, acélidegeket is. És milyen törékeny, gyönge tud lenni az emberi test és lélek, de ugyanakkor mennyire erős is!

Mert erős a test és a lélek, ha van értelmes cél az ember életében, ha szívében él a hit, hogy hosszabbra vagy rövidebbre szabott életútján, bukdácsolásaikor, felemelkedéseikor mindig fogja valaki a kezét, és nem engedi az életpályája legvégén sem elveszni.

Csodáljuk és szeressük meg-megfáradó öregjeinket, egy-egy simogatással, szép szóval, odafigyeléssel és ünnepléssel hessentsük el szép arcuk-homlokuk barázdáiról a gond sötét madarait. S tegyük ezt mindennap, mindenhol a nagyvilágban, amíg csak tehetjük, amíg mellettünk, közöttünk vannak megfáradt testükkel, szép arcukkal, bölcsességükkel és csodaszép mosolyukkal.

Legyen minden nap az Ő napjuk!