Szomorúan kullogott az erdőben, nézett jobbra, nézett balra, felnézett minden fára — hopp, megvan! Nini, egy fa tetején ott turbékol a vadgalamb. Sunyi módon felsandított a fára, s köszönt:

— Adjon isten, szépen búgó, burukkoló vadgalamb!

— Burukk, burukk, adjon isten, komámasszony. Hol jár, mit csinál?

— A városból jövök, szépen búgó, burukkoló vadgalamb.

— A városból? Mi újság?

— Hej, szomorú újság van ott. A király kiadta rendeletbe, hogy ezentúl a vadgalamboknak nem szabad a fán ülni, hanem le kell szállani a földre, ottan sétálni szépen, rendesen.

— Ej, ej, igazán? Hát ha őfelsége úgy parancsolja, úgy lesz ezután.

Mindjárt le is akart szállni a fáról. De egyszerre csak rókáné komámasszony nyugtalanul kezdett fülelni. Lódobogást, kutyaugatást hallott.

— Nem látsz, nem hallasz valamit, szépen búgó, burukkoló vadgalamb?

— Burukk, burukk, bizony látok.

— Kit látsz, mit látsz?

— Látok egy embert.

— Hát még?

— Az ember alatt egy lovat.

— Hát még?

— A ló mellett egy kutyát.

— No, akkor isten áldjon.

— A király rendeletét nem mutatod meg?

— Majd máskor, majd máskor. Haza kell szaladnom. Sok a dolgom!