— Ejnye, ejnye — mormogott magában komámasszony —, de rossz napom van! Egész nap járok, semmit sem találok!
Szomorúan kullogott az erdőben, nézett jobbra, nézett balra, felnézett minden fára — hopp, megvan! Nini, egy fa tetején ott turbékol a vadgalamb. Sunyi módon felsandított a fára, s köszönt:
— Adjon isten, szépen búgó, burukkoló vadgalamb!
— Burukk, burukk, adjon isten, komámasszony. Hol jár, mit csinál?
— A városból jövök, szépen búgó, burukkoló vadgalamb.
— A városból? Mi újság?
— Hej, szomorú újság van ott. A király kiadta rendeletbe, hogy ezentúl a vadgalamboknak nem szabad a fán ülni, hanem le kell szállani a földre, ottan sétálni szépen, rendesen.
— Ej, ej, igazán? Hát ha őfelsége úgy parancsolja, úgy lesz ezután.
Mindjárt le is akart szállni a fáról. De egyszerre csak rókáné komámasszony nyugtalanul kezdett fülelni. Lódobogást, kutyaugatást hallott.
— Nem látsz, nem hallasz valamit, szépen búgó, burukkoló vadgalamb?
— Burukk, burukk, bizony látok.
— Kit látsz, mit látsz?
— Látok egy embert.
— Hát még?
— Az ember alatt egy lovat.
— Hát még?
— A ló mellett egy kutyát.
— No, akkor isten áldjon.
— A király rendeletét nem mutatod meg?
— Majd máskor, majd máskor. Haza kell szaladnom. Sok a dolgom!