— Ha nincs libapecsenye, jó ám a hal is — mondotta rókáné komámasszony, s megállott egy patak partján, fülelt, vizsgálódott, hátha egy tanulatlan hal horogra kerülne. Mármint az ő horgára, akarom mondani, a torkára. Mert bizony rókáné komámasszonynak nem volt horga. Nem bizony, semmije sem volt. S haj, de éhes volt! A szeme zöldet-vereset látott. Hanem bizony hiába fülelt, a halak ijedten bújtak a kövek alá, ahogy rókáné komámasszonyt meglátták. Csak a rákok nem ijedtek meg tőle. Ezek kifeküdtek a patak szélére, s biztatták rókánét:
— Erre, erre, komámasszony! Szereted a rákot? No, ha igen, jer ide! — csattogtatták az ollójukat.
— Kelletek is nekem — mondotta rókáné komámasszony, s megvetően legyintett a farkával. — Micsoda népség! Mindig csak hátra, hátra! Nem úgy, hanem előre! Előre! Ki a gátra! Hadd lám, ki tud többet! Fussunk versenyt!
Mondta erre egy öreg rák:
— Hallod-e, rókáné, én vagyok a legöregebbik rák, s még én is kiállok veled!
— Lássuk!
Azzal a rák kimászott a róka mellé.
— Indulhatunk? — kérdezte rókáné.
— Csak indulj!
Nosza, uccu, indult rókáné, de ahogy indult, a rák a farkába kapaszkodott, s el nem eresztette, mÃg rókáné célhoz nem ért. Ott a célnál megállt rókáné komámasszony, nézett jobbra, nézett balra: hol a rák? Az ám, amÃg jobbra nézett, balra nézett, a rák szépen leereszkedett rókáné komámasszony farkáról, s mondta neki nagy nevetve:
— Mit szimatolsz, rókáné? Unalmamban majd meghalok, olyan régen itt hasalok!
