A közös térben való szereplés ugyanakkor valamiféle tétet is hordoz, hiszen a szakmai közelség, a mások munkáira való rálátás remélhetőleg serkentően is hat a képzőművészet időnként elég bizonytalan elkötelezettjeire. A bizonytalanság, úgy vélem, főként a boldogulás nehézkességéből adódik. Számos példa igazolja, hogy nem elég jó művésznek lenni, a jó szervezés, az állandó mozgolódás is elengedhetetlen feltétele az ismertté, elismertté válásnak. A Projekt kitalálói a gyakran tehernek érzett vagy művészek közös kezdeményezésében sokszor kudarcba fulladó szervezői munkát vállalják fel, abban bízva, hogy ez a fajta külső, nem szakmabeli, ám szakmaközeli segítség, úttaposás talán egy hosszú életű, ezáltal pedig egyre jobban körvonalazódó, ugyanakkor frissen tartható nyílegyenes folyamattá érik. Bizonytalan volt az indítás, még a folytatás is az, és egyre inkább kiütköznek azok a problémák, nehézségek, amelyek egy ilyen nagyra szabott kezdeményezésnek természetes velejárói. Remélhetőleg lesz, aki levonja a tanulságokat, lesz, aki ezekből erőt merítsen a folytatásra. Mert igény, az tagadhatatlanul van. És növekedőben.

Van igény a megmutatkozásra, ha van közönség, fenntartható a közönségigény, a várakozás, ha sikerül minőségi kiállításokat szervezni.

Ez a tárlat, úgy vélem, sok újat, jót hozott. Bővült a kör. Hargita megyei képzőművészek mellett ezúttal Kovászna megyei alkotók is bemutatkoznak, ami nemcsak árnyaltabbá tette a kiállítást, hanem a két közeli megyében uralkodó eltérő szellemiségre, légkörre is rávilágít, amely képzőművészeti viszonylatban igen hasznos lehet. Műfaji szempontból is változatosabb ez a kiállítás, hiszen ez alkalommal a teret is sikerült kitölteni, ugyanakkor animáció, videoinstalláció nem szerepelt az első kiállításon. Az összkép igen árnyalt, izgalmas. Vegyes — mondhatják sokan, ami a Projekt nyitottságát is igazolná. Ez a fajta nyitottság azonban nem feltétlenül jó, hiszen bármiféle nyitottságnak kell legyenek valamiféle korlátai, különben a minőségen esik csorba. Bízom benne, hogy ez a nyitottság az elkövetkezőkben jól körvonalazott határokon belül jut kifejezésre. A nagy létszám, a nagy változatosság talán zsúfoltságot is eredményezett, finomabban vagy divatosabban szólva, eklektikusnak érezhetjük e tárlatot. A környékünkön gyakorló nagyszámú képzőművész, bár összeköti őket a tér, a közös kultúra, elképesztően sokféle műfajban, modorban képes alkotni. Számtalan újszerű műfajnak — itt-ott — már hagyománya is van. Miért ne lehetne ezeket együtt megmutatni? Ha másért nem, legalább a viszonyítás miatt. Talán inkább a teret kellene tágítani, a megnyilvánulás fizikai terét, mert a jelenlegi felület, bár méretei nem csekélyek, kissé szűkösnek bizonyul. A jövőben két dolgot mindenképpen mérlegelni kellene: vagy megbarátkozunk az időnként talán egymáshoz nehezen illő sokféle kifejezésmód együvé szorításával, vagy elkezdünk tágabb fizikai terekben gondolkodni. Arról, ami van, a sokféleségről ugyanis kár lenne lemondani, az utóbbi lehetőség pedig valószínűleg mindannyiunk számára előnnyel járna.

Kiállítanak:

András Eszter, Ágoston György, Baász Orsolya, Bándi Emese, Benedek-Székedy Lilla, Biró Mihály, Biró Zsuzsanna, Daczó Enikő Mária, Éltes Barna, Erőss Csongor, Fazakas János László (jana), Fodor Botond Levente, Fülöp József, Gál Beáta, Gurzó Lehel, Horváth Zoltán, Kelemen Örs Csongor, Kisgyörgy Tamás, Kolumbán Hanna, Lakatos Krisztina, László Hajnalka, Lovász Árpád, Nagy Edina, Nagy Melinda, Nagy Szidónia Éva, Orosz Annabella, Páll Vince, Péter Alpár (ao), Piros Boróka, Simon Béla, Szabó Árvácska, Szabó Boglárka, Szőcs Zsuzsanna, Sztankovszky Szabolcs, Tamás Mihály Attila, Tar Loránd, Váncsa Mónika, Varga Emőke, Vitos Hajnal, Vorzsák Gyula, Zsigmond Adél.