Töprengek, hogy mi ennek a célja hajnali fél négykor.

Hát az a helyzet — mondja —, hogy a bányászok megrendelték az autókat, s mennek Vásárhelyre.

Másfél órai alvás után az ember gondolkodni is nehezebben tud. Én arra emlékszem, hogy rögtön felhívtam Zelch János bácsit telefonon, s mondom neki, gyere, mert itt a bányászok indulnak Vásárhelyre. Valamit csinálni kell!

Beültem a szolgálati autóba, és mentünk a Keleti Szektor nevű felszegi helyre.

Azt a hangot nem felejtem el, amíg élek. Tulajdonképpen az adminisztratív épület mellett volt egy erre merőlegesen álló műhelyrész, ott volt a lakatosműhely, mindenféle köszörűk, s amikor kiszálltunk a kocsiból, ott volt a rengeteg bányász, s az összes köszörű működött, a bányászok fenték a csákányt. Azt a hangot nem lehet elfelejteni.

Kérdeztem, hogy urak, itt mi történik?

Azt mondták, hogy ők most mennek, és rendet csinálnak. Érveim nem voltak. Másfél órás alvás után hogy legyenek?

Egyváltásnyi bányász fente a csákányt. Ki az Isten tud ezekkel szót érteni?

Törtük a fejünket, mit lehessen tenni, s a végén — nem tudom már, ki volt a váltás vezetője — bekeveredtünk egy irodába, az emeletre, s ilyen süket érvekkel rukkoltunk elő, hogy ne haragudjanak, de magának jólesne-e, ha hívás nélkül bejönne valaki magához? Hívtak minket a vásárhelyiek? Nem hívtak...

Hát magának, székely embernek, hogy esne, ha megérkezne ide a vásárhelyi, mert kinézi magából, hogy nem tud feltaslizni két görgényit? Ne idétlenkedjünk! Higgadjon le mindenki, várjuk meg, holnap mi lesz, és ha holnap estig nincs rend, én megyek a Daciával elöl, s repesszük a buszokkal Vásárhely felé!

Jó. Azt mondták, ez egy tökéletesen jó elképzelés, mert tényleg, hogy is gondoltuk, hogy kinézzük ezekből a vásárhelyi magyarokból, hogy ilyen tátott szájúak?

És ezzel, mint aki a dolgát jól végezte, mi szépen hazamentünk.

És akkor éjjel másodszor is ágynak estünk.

Valamikor reggel kilenc tájékán felébredek, be a hivatalba, Bozsó, azaz Mühlbauer József, a zirci küldöttség tagja és a zirci városi televízió mindenese filmezi a bányászokat, s látom, hogy a bányászok gyülekeznek.

Megyek be a hivatalba, és kérdezem: mégis mi itt az ábra?

Hát itt várakozásban vagyunk — mondták —, mert az a helyzet, hogy mi onnan eljöttünk, de a bányászok tovább tanakodtak.

Néhány nappal azelőtt a baróti románokból néhányan megalakították Baróton is a Vatra nevű szervezetet, és aznap épp a vásárhelyi események kapcsán akartak kiáltványt közzétenni, amelyben elítélték volna a magyarokat.

Erre a bányászok fogalmaztak egy beadványt, s azt mondták, hogy egy küldöttség ezt vigye be a bányairodához. Ezen a papíron annyi állt, hogy a baróti Vatra szervezet elhatárolja magát mindenféle véleménynyilvánítástól az események kapcsán mindaddig, ameddig nem alakul ki a hivatalos álláspontja az országnak. Ez egy ártatlan szöveg volt, arról volt szó, hogy a „másik" ne mondhasson mindent összevissza. Horia Grama és mások voltak benne ebben a Vatra-csapatban.

A lényeg az, hogy be is jött a küldöttség, emlékszem, hogy egy 16 tonnás DAC-kal jöttek egy kicsi papírral, bevonultak szépen az irodába, és nem telt el sok idő, ki is jöttek, fel újra a kocsira...

Na, mondom, elég gyorsan ment a bolt. Persze, hamar kiderült, hogy a Vatra tagjai nem voltak hajlandóak szóba állni a bányászokkal.

Nem telt el egy óra, és jöttek az autók. Emlékszem, olyan háborús hangulat volt, mert dübörgött a város. Érkeztek az emberekkel tele teherautók, s egy órán belül teljesen megtelt a városközpont. Eléggé felpörgött hangulat volt.

Mi a teendő?

Eléggé tanácstalanok voltunk. Nem voltunk megszokva az ilyen tömegjelenetekkel. És egyszer csak odahoznak az emberek egy oldallenyílós teherautót, s hamarosan készen állt a rögtönzött színpad. Látom, hogy érkeznek a főhangosítók, állítják be a mikrofonokat, és kérdezem, itt mi történik.

Itt most színt vall mindenki! Mondják meg, hogy miért is utálják a magyarokat.

Mondom, hogy ez eddig rendben van. De eléggé rossz hangulat volt, hogy így a román s túl a román. Közben megérkezett Nagy Sándor nyugalmazott bányafőmérnök. Azt mondja: Itt érvelni kell! Értesíteni kell az országos vezetést. Kérek egy darab papírt! Elvesz egy darab papírt, és elkezd írni egy levelet Ion Iliescunak… Nekem megvan valahol ez a papír. Így kezdődött: Domnului Iliescu Ion, preşedintele CPUN.

Időközben Márton Gyuri nem tudta, hogy kezelje ezt az egész dolgot. Azt mondta, ő hátramegy az irattárba, és mindenki végezze a dolgát. Elment ő is.

Ott maradtunk ketten, Boda János és én.

Időközben elkezdték a tisztes vátrásokat a „színpadra" felszólítani, hogy mindenki mondja el közülük, mi a baja a magyarokkal.

Közben a „tettlegességre hajlamosabbja" az önkiszolgálónak a pincebeli raktárát feltörte, s ilyen „szánkós vodkától" erősen megerősödött a csapat, úgyhogy már egészen jó hangulat volt.

Valószínű, hogy a románok sem voltak éppen jókedvükben. Már nem tudom, melyik, elkezdte rángatni a mikrofont, erre hirtelen lincshangulat kerekedett, én attól tartottam, hogy most tényleg leszedik őket a kocsiról, és meglincselik...

Mit lehet csinálni?

Szerencsére ott volt Kiss Alpár unitárius lelkész, aki bátran felment a rögtönzött színpadra.

Fantasztikus, hogy a tömeg, amikor egy papi ember kiállt, hiába volt a feje tele pálinkával, visszább lépett. Hát akkor mi legyen? Alpár felszólította a tömeget: imádkozzunk!

Ki térdre borult, ki lábon állva imádkozott.

Utána a Himnusz.

Erre Márton Gyuri (aki addig az irattárban volt, és csak az tűnt fel neki, hogy már nincs olyan hangoskodás) kiment a színpadra, hogy ő is hozzászóljon a dolgokhoz. Szólt is ekképpen: Emberek, szavazzuk meg, hogy a rományok 24 órán belül hagyják el Barót területét. Erre ötezer ember felkiáltott, hogy Éljen! Akkor már nagy baj volt. Nem lehetett a helyzetet kezelni, mert a rendőrség nem mert beavatkozni.

Amikor folyik a nagy dörgés-morgás a tömegben, beállít hozzám két bányász. Azt mondja az egyik: Mi azért jöttünk, hogy maga állítsa elő a román papot!

Rendben van — mondom —, de mégis milyen okból és milyen céllal? — Mi itt látni akarjuk...

Jó. Semmi gond. Itt egy darab papír, erre írják le, hogy maguk ketten vállalják a felelősséget a pap testi épségéért. Ha ezt aláírják, semmi gond.

— Ááá, nem lehet ilyent aláírni, hát nézze meg, kinn milyen hangulat van!

Mondom, ez így is jó, akkor nem hozzuk ide a román papot.

Ugyanez a két ember öt perc múlva visszajön, akkor állítsuk elő ,,Temesilát", azaz Toma Tămăşilă tanárt. Ő volt az iskolaigazgató. A történet ugyanaz — mondom nekik —, leírjuk szépen erre a papírra, hogy maguk vállalják a felelősséget, s az igazgató jöhet. — Nem lehet — mondják —, hát nézze meg, a nép meg van bolondulva.

Bosszúhadjárat járt egyik-másiknak a fejében.

Közben Nagy Sándornak sikerült valamennyire lecsendesítenie a bányászokat. Nagy tekintélye volt a bányászok között. Szerették az emberek.

Amikor elkezdett oszolni a tömeg, és viszonylagosan kezdett helyreállni a rend, én arra emlékszem, hogy a magyar tanárkollégák hogyan kísérték haza a román kollégákat az iskolából. Sokan féltek a román kollégák közül. Mindenkit hazakísértek.

Ez olyan körülmények között rendkívüli emberi gesztus volt a magyar tanárok részéről, hiszen a városban lincshangulat uralkodott.

Az „elüldözöttek" levelezésbe kezdenek

Tămăşilă családjával egy kétszobás tömbházlakásban lakott. Két nap múlva elhúzta a csíkot, és azt írta, hogy a magyarok őt elüldözték. A parlamenthez eljuttatott jelentésében áll az a szöveg: „Din ordinul primarului Demeter românii bătuţi au fost căraţi cu roaba la groapa de gunoi." (Demeter polgármester parancsára a megvert románokat talicskával hordták a szeméttelepre.) Erre a feljelentésre érkezett Barótra a speciális kivizsgálóbizottság. És akkor volt egy olyan pillanat, hogy ha abban a bizottságban nincs benne Csiha Tamás és Takács Csaba, minden másként alakulhatott volna, beleértve az én politikai pályámat is, valószínű, a magánéletemet is. Persze, ezeket a történeteket gyorsan jegelni kellett.

A nagypolitikának nem volt érdeke, hogy tovább göngyölítse ezeket a dolgokat.

Kiss Alpár baróti unitárius lelkész: Említetted a román papot. Köztünk nem volt soha semmi ellentét, én a szórványból jöttem, jól beszéltem a román nyelvet, szomszédok voltunk, és együtt pingpongoztunk. Életemben nem volt olyan, hogy én utáljam a románokat. Amikor megtörtént márciusban Marosvásárhelyen, ami megtörtént, ő is elhúzta a csíkot, és a Labirint nevű máramarosi lapban cikket írt arról, hogy neki miért kellett elmennie. Elűztük. A baróti magyarok elűzték őt. Holott senki sem bántotta soha. Szó szerint idézem, láttam a saját szememmel. „Şi cel mai bun prieten, vecinul meu mi-ar fi scos ochii, dacă n-am fi fost prieteni." Szóval, én kiszedtem volna a szemét, ha nem lettünk volna barátok...

Nyolcan vagy kilencen voltak. Volt egy kicsi, alacsony román nő. Én róla több rosszat feltételeztem, mint a férjéről. Úgy tűnt. A férj beállt a Vatrába. Ő nem. Emlékszem arra a jelenetre, amikor a férjét tuszkolta: du-te, kellett neked Vatra, du-te, és tuszkolta a teherkocsi-színpad felé.

Deák Vilma: Rengeteg előnnyel járt, ha üldözöttként jelentkeztek a hegyen túl. Munkahelyet kaptak, lakást, egyéb előnyöket.

Demeter János: A vatrások a rögtönzött színpadon nemigen jutottak szóhoz. Lincshangulat volt, bekiabálások s ehhez hasonlók. Egyikük próbálkozott, de erre akkora füttykoncert keletkezett, hogy visszaadta a mikrofont. A szánkós vodka is megtette a hatását.

Ismeretlen: A gépkocsi-színpados eseménynek tanúja voltam. Gyűlt a tömeg. Voltak, akik az akkori forradalmi szellemben elindultak, hogy szedjék össze a vatrásokat. Nagy Sándor főmérnök kiment az emberek közé — én is ott voltam —, neki óriási tekintélye volt. Amikor eldöntődött, hogy nem lesz Vásárhelyre menés, Nagy Sándor azzal terelte el a tömeg figyelmét, hogy menjünk le a Véczeri emlékműhöz. A tömeg erre elszivárgott.

Pezsdülő magyar élet...

Demeter János: Én ezeket a dolgokat nem politikusként éltem meg. Nem voltam eléggé érett, és nem voltam olyan alkat. De azt a fajta pozitív emanációt, amit akkor éreztem az én közösségemben, azt őrzöm ma is magamban. Emlékezzünk csak: amikor oda ,,vetemedtünk", hogy megalapítottuk a Gaál Mózes Kulturális Egyesületet Szabó Gyula Jenő újságíróval, a diákdombi iskolában a takarítónő által véletlenül be nem zárt egyik teremben gyűltünk össze. Ott mindenki nekifogott valaminek. Valamiből készült. Előadást tartott, rendezvényt szervezett, mindent csinált. Senkinek sem a politika és a pártvilág járt az eszében, hanem az, hogy ebből a kicsi baróti világból hogy lehet valami jobbat, emberibbet kihozni.

Az eltelt húsz évben sok minden történt, életünk mégiscsak jobbra fordult. Alapvetően azt gondolom, hogy azt a fajta eufóriát, azokat a pozitív energiákat, amelyek akkor előtörtek, nem vittük tovább. Szétforgácsoltuk, amit ma már nagyon nehéz összeszedni. Azokban, akik felnőtt fejjel megélték azokat az időket, megvannak még ezek az energiák. Ők azok, akik még próbálnak valamit tenni. Ők csinálták végig a ’89-es forradalmat. Belekóstoltak a más világot teremtő eufóriába. Aki ezt az életben megélte, élete végéig maradandó élmény marad. Nekem is. Merem hinni, hogy érdemes volt.