Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna:

ideköt

idegszálaival a szél,

pamutszálaival a köd,

s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek

forgatják ezt a földet

tavaszba,

nyárba.

A szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,

a tolongó űri zaj:

csikónyerítés, patadobaj.

S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla —

Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,

vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé

földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot,

hordod magadban romjait;

s ha már sebesülésed ideköt,

ideköt gyógyulásod is.

Feküdj bele a sárba,

borona-rücskös tüske-ágyba,

nevess vagy vicsorogj —

Ölelni másutt is ölelhetsz,

de ölni csak itt maradt jogod.