Tankó Vilmos vezérkari ezredes emlékezik

Az elmúlt húsz év alatt legfeljebb csak családi vagy szűk baráti körben beszéltem a ’89-es eseményekről. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy minden embernek megvan a saját, jól kialakított véleménye az akkor történtekről. Ez teljes mértékben érthető, még akkor is, ha igen sok esetben ez a vélemény nem az események fergetegében, az utcán vagy más gócpontokban alakult ki, hanem otthon a tévé előtt, esetleg pizsamában.

Én részt vettem a szentgyörgyi eseményekben, ennek ellenére nem tudok azzal a határozottsággal állítani bizonyos ,,igazságokat", mint sokan a kortársaim közül. Úgy gondolom, ezek az ,,igazságok" nem is léteznek valami axiómaként. Így aztán felidézem az események kronológiai sorrendjét, itt-ott pedig, amikor hozzáfűzök zárójeleket, az nem több, mint gondolkodás a biztos rálátás igénye nélkül, sőt, az én elgondolásom egy a sok lehetségesből.

Riadó a laktanyában

1989. december 16-án délután négy óra után csengettek az ajtómon, hogy ,,Riadó ― Radu cel Frumos".

Ekkor már sok év volt a hátam mögött mundérban, így világosan tudtam, hogy valami rendkívüli esemény történik, hisz vasárnap volt, és ilyen napokon eddig ilyesmi nem esett meg pályafutásom alatt. Vasárnap soha nem riadóztattak.

A kiskatona értelemszerűen nem is mondhatott, de minden bizonnyal nem is tudott ennél többet. Számomra viszont a használt ,,indikáció" is furcsa volt, hisz ez azt jelentette, hogy ,,harci riadó". Több mint száz riadó volt addig a hátam mögött, de ez volt az első ,,harci riadó".

Ezek a gondolatok foglalkoztattak, miközben rutinosan végeztem a szokásos, jól begyakorolt készülődést, beleértve a búcsúzást is a családtól.

Akkor nem tudtam, hogy majd valamikor a következő év májusában fogok újra otthon lenni. Mikor megérkeztem a laktanyába, világossá vált, hogy a helyzet rendkívüli, atipikus. A szokásjog az volt, hogy a személyes fegyvert felvette az ember, de a hozzá járó muníciót nem. Most figyelmeztetett a szolgálatos tiszt, hogy muníciót is kell venni.

Ilyen hatások alatt már nagyon vártam, hogy valaki olyannal beszéljek, aki többet tud, mint én. Találkoztam is egy ilyennel. Úgy kellett kérdezni, hogy ne legyek túlságosan kíváncsiskodó, csak véletlenül kérdeztem valamit. Jött is a válasz: Temesváron ,,valami református pópával van baj".

Nehezen sikerült uralkodnom magamon, hogy ne kérdezzek rá: Tőkéssel? De nem voltak kételyeim. Szorgalmasan hallgattam minden este a Szabad Európát, ez minden alkalommal kaland volt, de ennek a következménye, hogy azt a kevés ellenállót, aki akkor is bátor volt, név szerint ismertem. Tőkés Lászlót, Cornea asszonyt, Mircea Dinescut és Dumitru Mazilut is.

Aggódva vonultam vissza e rövid tájékozódás után. Sosem láttam Tőkés Lászlót, számomra mégis olyan volt, mint egy családtag. Agyamban csak úgy cikáztak a friss és kevésbé friss élmények. Tudtam, többnyire szintén a Szabad Európa jóvoltából, hogy mi történik a környező országokban. Különösebb geopolitikai vagy történelmi elemzés nélkül is világos volt, hogy minket is elér a változás szele. De vajon olyan lesz-e, mint például a magyar 1956? Rosszabb is lehet? Számunkra főleg. Fontolgattam, hogy milyen személyes döntéseket, milyen intézkedéseket kell tennem.

Telefonon felhívtam a száz kilométerre lakó szüleimet. Nem lehetett világosan beszélni. Megkértem őket, jöjjön valaki, és a gyerekeket vigye haza. ― De hát mi történt? Szegény édesanyám nem értette az ilyen, előzmények nélküli kérést. ― Veletek van valami baj? ― Nincs. De ennél többet nem tudok mondani. ― Jó, lelkem, jövünk.

Az idén nem fogunk szilveszterezni...

1989. december 6-án akaratom ellenére tanúja voltam egy ártatlan, kötetlen, jópofáskodó beszélgetésnek az akkori katonai struktúrák vezetői között. A főnököm a szilveszteri mulatságokról beszélt. Rászóltak: te nem tudod, hogy idén nem fogunk szilveszterezni? Aztán folyik a beszélgetés minden másról, látszólag összefüggés nélkül.

Akkor nem tudtam, mit kezdeni egy ilyen információval. De ott, az íróasztalom mellett a magam csendjében mind világosabbá vált az üzenet.

Újra telefonálok. A feleségem könnyebben érti a madárnyelvet. Előkészítem a gyerekeket, vakációra fognak menni a nagyszülőkhöz. Minél több cucc, senki sem tudja, mekkora lesz ez a vakáció. ― De te mikor jössz haza? ― Ma este biztos, nem. ― Baj van? ― Nincs.

Leteszem a kagylót. Nem vagyok benne biztos, hogy megértette. De tudja, hogy én nem telefonálok, csak ha kutyául muszáj. Most arra gondolok, neki sokkal nehezebb. A bizonytalanság kegyetlen. Nem arról van szó, hogy olyan sokat tudnék. De én már tudom, hogy itt buli lesz.

Egy másik jelenet. Kongresszusra készült a Párt. Azért így, nagybetűvel, mert akkor csak egy párt volt. Előzetesen megyei szinten is eljátszották a prelúdiumot. Ilyen esetekben műszaki szempontból is ellenőrizni kellett az épületet. Parancsot kaptam, hogy este hét órakor legyek ott. Számomra ismeretlen belügyesek vártak. Ők biztosították az épület őrzését, védését. Az őrszobában egy bekapcsolt tévékészülék. Hírek. Éppen repül az éterbe, hogy Bulgáriában Todor Zsivkovnak távoznia kellett a hatalomból. Az ezredes a szekuritáté kötelékéből hangosan gondolkodik: mindannyiunkra sor kerül. Találkozik a tekintetünk. Ott, akkor én vagyok a kakukktojás. Látom az arcán, sajnálja, hogy nem tudott uralkodni magán. Szeretném megnyugtatni, hogy minden rendben, bennem megbízhat, de ez akkora butaság lenne, hogy nem tehetem meg.

A laktanyában

Kopogtatnak. Belép a kiskatona: ― Százados elvtárs, ágyakat fogunk betenni az irodába, így oldjuk meg az éjszakai pihenést. ― Rendben.

Felálltam, és gondoltam, amíg berakják az ágyat, egyet sétálok. Abban az épületben, amelyben a tiszti konyha működött, világosság volt. Teljes gőzzel főztek, készítették a vacsorát, de már másnapra a reggelit is. Kijöttem.

,,Barátom, az idén nem fogunk szilveszterezni" ― jutott eszembe. Éppen csak legyen értelme ― gondoltam.

Édesapám jutott eszembe. Ritkán jártam otthon, de olyankor végigbeszéltük a világ dolgait. Panaszkodtunk. Valamikor 1988-ban vagyunk. ― Nem tarthat sokáig ― így édesapám. ― Mert? ― kérdezem én. ― Levágták a lovat. Kikilózták, és megették. Ilyen nálunk a háború után sem történt...

Mosolygok. Szeretném, hogy apám élettapasztalata azt jelentse, amire most mind a ketten gondolunk. Csak hát már én is sokat láttam.

Mondom is, hogy amíg a Duna-csatornát építettük, megismertem sok igen rendes dobrudzsai embert, ők rendszeresen fogyasztják a lóhúst, és tartok is egy kisebb előadást a gudem nagyszerűségéről, mert hát nekem is megadatott olyan igazi házit ennem. A török származású munkás bácsi hozta, akivel együtt dolgoztam, s aki igen ragaszkodott a ,,magyar hadnagyhoz". Nem mondom, amikor először hallottam, hogy egy rész juhhús, lehetőleg berbécs, és egy rész lóhús, valami nagyon mélyen tiltakozott bennem, mert bizony-bizony a magyar embernek többet jelent a ló, mint egyszerű haszonállatot.

Mindegy ― így édesapám ―, az az ő világuk, nálunk ez nagy probléma.

Elgondolkozom. Visszaemlékszem gyermekkoromra, amikor sok más minden mellett azt sem értettem, nálunk miért nincs termelőszövetkezet, kollektív, ahogy az emberek emlegették. Szegény vidék, gyenge föld, kedvezőtlen éghajlat, lehetséges, hogy ez sok hátránnyal jár, de egy szép napon előnyt fog jelenteni. Közben lassan sétálok vissza az irodabejárathoz. Oly mértékben lelassult, elcsendesedett minden, hogy csak viharra tudok gondolni. Kiszűrődnek a halvány fények az elsötétített ablakok mögül, tudom, melyik helyiségben kit találnék. Vasárnap este a családban másképp telik. Szeretném is valakinek a társaságát, de ebben az erősen kasztosodott közösségben nem könnyű eldönteni, hova kopogjon be az ember.

Visszatérek.

Ott az ágy. Rendes vaságy. Nincs ezzel semmi probléma. Edzett katona vagyok. Sok előző, békeidőben eltöltött éjszakához képest ezek luxuskörülmények. Csak ez a lehetetlen állapot! Ez a szinte tapintható csend. Nincs tévé, nincs rádió, van egy könyv, amelyet nem most hoztam magammal. Olvasok, csak úgy ledőlve az ágyra. Fordítok a lapon, de nem emlékszem, hogy mit olvastam. Szinte semmire sem emlékszem. Világos! Nem tudok arra figyelni, amit csinálok.

Háború van, legalábbis hivatalosan, s én békeszerető ember vagyok. Ebben semmi ellentmondás nincsen. Szerintem minden hivatásos katona békeszerető ember. Vagy legalább is a legtöbb. Először akkor gondoltam erre, még katonatiszti pályám elején, az első állomáshelyemen, Marosvásárhelyen, ahol élményszerűen volt alkalmam látni, milyen, amikor egy mechanizált század a teljes rendelkezésére álló tűzeszközökkel lövi az ellenséges pozíciókat. És ez csak egy század. A háború valósága ennél sokkal durvább, már csak azért is, mert szorzódik n-nel.

Ez ma már elképzelhetetlen. A béke sosem tud ilyen szenvedéseket okozni. Ezért vagy ezért is békeszerető ember a hivatásos katona. Csak hát az élet néha igen bonyolult. Mint most is.

Imádkozom. Sok-sok irányba szaladnak fáradt gondolataim, gyerekeimre gondolva, értük imádkozva alszom el...

Időmilliomosok vagyunk, elbeszélgetünk, minden jel arra mutat, hogy megfoghatatlan, mennyi ideig leszünk itt benn, a laktanyában. Halkan mesélik, hogy sikerült annyit hallani a Szabad Európán, hogy Temesváron halottak vannak. Sok halott. Állítólag lő a hadsereg. Jó, de kire? Nem világos. Semmi sem világos.

Mi lesz ebből, százados úr? ― Nem tudom. Őszintén mondom, nem tudom. De remélni merem, hogy most megbukik Ceauşescu. Ja, nem a rendszer! Odáig nem merek gondolni. Vagy nem tudok? Túl sok egyszerre a piacgazdaság, kapitalizmus, többpártrendszer. Nem hiszem, de ez valami hasonló, mint a magyar ’56. A szovjetek nélkül. Most nem fognak bejönni. ― Miért nem? ― így az egyik. ― Mert nem mentek be sem a lengyelekhez, sem a csehekhez, hogy az úgynevezett demokratikus németekről ne is beszéljünk. Ez egypár órával ezelőtt akár a halált is jelenthette volna. Akkor még nem is fogtuk fel, mennyire igaz ez. Sajnálatos módon igazolódott, hogy a belső elhárító tiszt teljesen elveszítette az iránytűt.