Csak helyeselni lehet az utóbbi napokban, hetekben életre kelt mozgalmat, amely anyanyelvünk bátrabb használatára biztat. Helyesebb lenne, ha jelen világunk legtermészetesebb gyakorlataként már nem is kellene emlegetnünk. Ám ez a ,,kiállás" még nem elég. Nem elég hivalkodó sznobjaink anglicizmusát rosszallanunk. Nem elég a hivataljaink, áruházaink, szolgáltatóink címére intézett intelem: tessék figyelembe venni az itt élők többségének jogos elvárásait e tekintetben.
De mindenekelőtt saját címünkre is érkezhetne szemrehányás! Lépten-nyomon mind a közbeszédben (felszólalók kínkeserves belebonyolódása mondanivalójukba), mind a reklámszövegekben, sőt, itt-ott az írott és képi médiában is nyelvünk torzulását tapasztaljuk. A helyten szó- és mondatfűzés, a legelemibb helyesírási hibák (naponta látom a ,,legkissebb" szót) jelzik igénytelenségünket, nyelvi képzetlenségünket vagy/és hanyagságunkat.
Mi lehet ennek a naponta tapasztalt és bosszantó jelenségnek az oka? A nemtörődömség? Lehet. De az oktatás igényességével is baj van. Azt tapasztaltam még rövid tanári pályafutásom idején is (pedig ez elég rég volt), hogy a magyar nyelv és irodalom órán kívül egyetlen szaktanár sem figyelt-figyelmeztetett a dolgozatok, feleletek szövegének helyes használatára. Úgy vélték — s talán ma sincs másként —, hogy ez nem kötelességük. Ezért aztán a felnőttkori nyelvhasználat csak a téma úgy-ahogy megértésének gyakorlati és igénytelen eszköze.
Sajnos, az önművelés olyan passzív eszköze, mint a tévé, szükségtelenné (??) teszi az olvasást. A nyugati rohanó társadalom már rég feltalálta a regények rövidített, szépségüktől csonkolt változatát. Hódít nálunk is a képregény. Inkább megnézzük a Háború és béke filmváltozatát, mint elolvassuk a terjedelmes regényt. Pedig a kettő nem ugyanaz!
Amikor — tanácstagságom idején — nagy nemzetközi áruházláncok városunkba telepedését jóváhagytuk, szóba került az ezekben magyar, illetve magyarul is tudó alkalmazottak felvétele. Hol betartották, hol nem. Senki nem ellenőrizte. De a piacgondnokság már joggal szabhajta feltételként, elvárásként az áruk nevének magyar nyelven való feltüntetését is. Természetesen, nem magyari módra: pari (paradicsom), ubi (uborka) stb. Mi ne Budapesttől tanuljunk magyarul beszélni, mert azt hovatovább meg sem értjük. Arra viszont nagy hajlandóságot tapasztalok, hogy hanyag és szlenggel teli beszédüket utánozzuk. Mintha ez lenne legfőbb kötődésünk anyaországunkhoz.
