Lemegyek, felnézek a megyei pártbizottság épületére, és a teraszon világosan látom, hogy félnehéz fegyverek vannak készenléti állapotban. A szalagban felfűzött töltények kecsesen lelógnak.
Nyugtalanít ez a tény. Ismerem az arcokat, akik ott vannak, de nincs arra garanciám, hogy egyformán gondolkodunk. Meg aztán nem érzi jól magát az ember, ha a háta mögött esetleg kivégzőosztag működik. Erről nem volt szó. De a világon semmiről nem volt szó, amivel lehetne valamit kezdeni.
A gondviselés fogja lerendezni az egészet. Mi itt tehetetlenek vagyunk.
Közben szónoklatok hangzanak el valahonnan a tömeg közepéből. Úgy érzékelem, hogy ott, valahol középen van a kezdetleges kihangosító. De most nem ez a lényeg. A hosszú évek alatt felhalmozódott sérelmekről beszélnek az emberek. Inkább románul.
Aztán valahonnan a színház irányából behatol az éterbe a kihangosított információ: Vasile Milea tábornok öngyilkos lett. Mert kiderült, hogy áruló.
Ez hülyeség. Ez az első gondolat, ami átvillan az agyamon. Ismertem Mileát. Nem úgy, hogy együtt szoktunk sörözni, de különböző tevékenységeken volt alkalmam látni, hallani beszédeit, sőt, kötetlen beszélgetésen is részt vettem, aminek a központjában értelemszerűen ő volt. Nem öngyilkos típusnak ismertem.
Hirtelen az volt az érzésem, hogy Latin-Amerikában vagyunk. Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért ez az érzésem, de így volt.
Közben erősítések jöttek a laktanyából. Ennek örvendtem.
A tömeg kulturáltan tüntetett. A fiúk néha kikérezkedtek a diszpozícióból, s bementek az épületbe. Két-három olyan kolléga érkezett a vezérkarból, akinek határozottan örvendtem. De egy olyan is, akinek nem. Állig felfegyverkezve, még gránátok is lógtak az oldalán. Erre nemcsak hogy nem volt szükség, de jogosan irritálta a békés tüntetőket. Közben ismerős arcokat is megpillantottam a tüntetők között. Üdvözöltük egymást jelekkel, és mindenki végezte a dolgát.
Nem tudom, hogyan teltek el azok az órák.
A diktátor elfutott...
Ugyanabból az irányból, ahonnan nem is olyan régen megtudtam, hogy Milea öngyilkos lett, most az a hír járta be a teret, hogy a diktátor elfutott, helikopterrel elszökött.
Na-na! Hegyesedik a helyzet.
Időközben az első titkárnak voltak próbálkozásai, hogy az erkélyről szóljon az emberekhez, de a tömeg nem engedte.
Bőrönd méretű adó-vevő készülék állt a rendelkezésünkre, hogy tartsuk a kapcsolatot a laktanyával.
Hívnak.
Parancs: vissza kell vonulni a laktanyába.
Tisztelettel kérem valamilyen módon visszaigazolni a parancsot.
Leteszem a készülék fülhallgatóját, s arra gondolok, ki lehet az a barom, aki kiadta ezt a parancsot. Abban biztos vagyok, hogy ez a döntés nem helyi szinten született. Valamelyik felső struktúra adta ki.
Csak aki ezt a parancsot kiadta, az nem fogja látni, hogy micsoda törés-zúzás lesz itt.
Értesítjük az első titkárt, hogy perceken belül vissza fogunk vonulni. Nem hiszi, pedig ez komoly. Éppen csak a parancs visszaigazolását várjuk.
Leszaladok.
Egy pillanatra a milicista altiszt helye felé szalad a tekintetem. Eltűnt. Na ugye, megjött a jobbik esze.
Kimegyek, felnézek az erkélyre. Tűnnek el a félnehéz fegyverek utolsó komponensei. A tömeg már tudja, hogy el fogunk menni. Most egyszerűen szeretnek.
Mindenki mindenkit ölel
Valami olyan örömhullám van az egész parkban, ami talán száz évben egyszer tud megszületni. A bátrabbak átszivárognak a katonák vonalán, mindenki mindenkit ölel, szeret, nehéz szavakba önteni a tér hangulatát.
Közben megérkezik a futár, hozza a visszavonulási parancs visszaigazolását.
Most már teljesen össze vagyunk vegyülve a tüntető tömeggel, örvendünk, bárcsak mindig tartana ez az állapot. De nekünk most kell mennünk.
Miközben a katonák ülnek fel az autókra, látom, hogy az elszabadult tömeg tör, zúz össze mindent. Hát erre gondoltam, amikor baromnak neveztem a visszavonulási parancs kiadóját.
Laktanyai utóélet
December 25-én este egy idős, a laktanyában legidősebb kolléga társaságában nézem a tévét, várom a bejelentett bírósági ítélet végrehajtásának a bejátszását. Vallásos tematikájú filmet közvetít a ,,királyi" adó, minden bizonnyal először körülbelül négy évtizedes egzisztenciája során. Az interbellikus időkben született és nevelkedett kolléga hitetlenül nézi. Jó emberi kapcsolatok vannak köztünk, sok közös érdeklődési kör köt össze. Rákérdezek: hitte volna ezt egypár nappal ezelőtt? — Nem.
Határozottan válaszol: nem! Tudom, ő azok közé tartozik, akik nagyon örvendenek, hogy vége mindennek. És lám, még az ilyen ember is meg van lepődve. Gyorsan történtek a dolgok? Lehet. De talán jobb így. Az édesapja az előző évben halt meg. Halála előtt arról beszélt, hogy egy kívánsága lenne csak ebben a földi életben: lássa csak egyszer a tévében az Urat. Az Úr Jézust! Most, amikor láthatná, már nem él. De be kell ismernie, hogy elsodró ez a gyorsaság, mely ezeket a változásokat jellemzi. Mivelhogy egyetértünk, lezárjuk ezt a témát, és várjuk a beharangozott ítélet végrehajtását...
Az étkezdében találkozom az altisztekkel, akik nemes egyszerűséggel bosszút forralnak. Nagyon meg voltak ijesztve és alázva, ezen érzelmek vegyülete forr bennük, s elönti elméjüket. Amúgy sem volt kedvencük a belső elhárító, de az, amit velük művelt, több a soknál. Velem bizalmasok. Megfontolás nélkül mondják, amit gondolnak. Jól ismernek, nem rejtettem az évek során a véleményemet véka alá, amikor furcsaságokat, túlkapásokat észleltem. Agresszivitás nélkül, de határozottan kiálltam azon az oldalon, ahol úgy gondoltam, hogy az adott kérdésben több ésszerűség, célszerűség, esetleg több jóérzés van. A ,,párt" ezt nem mindig értékelte. Legalább két ízben elmérgesedett a dolog olyan mértékben, hogy kilátásba került a tartalékba helyezés gondolata. Ezek az ügyek olyan mértékben voltak publikusak, hogy mindenki tudott róluk. Aminek az volt a következménye, hogy a helyes értékrenddel rendelkező csoport ezt a magatartásformát értékelte. És bizalommal jutalmazta.
Valamikor 23/24-re, vagy 24/25-re virradóan az éjszakai események után rebesgették a szörnyű hírt, hogy a belső elhárító az Állomás negyedben szó szerint kivégzett egy embert. Később beigazolódott a hír. Valamikor, januárban letartóztatták, és elítélték. De marad a tény, hogy egy emberi élet véget ért, egy család édesapa nélkül maradt.
Ennyi év után is azt gondolom, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie. A tettes személyes felelőssége egyértelmű, de az is tény, hogy az intézmény sem volt képes arra, hogy az ilyen eseteket felismerje, diagnosztizálja, s a hipotetikus bűnözőt félreállítsa. Ebben az esetben a jelzések erre megvoltak. Az a keret hiányzott, amelynek a szabályait betartva valaki meghozhatta volna a döntést, hogy lefegyverezni, esetleg fogságba helyezni. Egy ilyen döntést nem könnyű meghozni. Meg kell legyen alapozva szakmai szempontból is. Kételkedem, hogy az eltelt húsz év előrelépést jelentett volna ilyen vonatkozásban. Azért merek kételkedni, mert, sajnos, gyakran látni a hírműsorokban, hogy valamelyik katona meglőtte a kollégáját vagy valakit a családból, aztán, esetleg, öngyilkos lett.
Ma már nem lehet arra fogni, hogy az iránytű elvesztésének ideológiai indítékai lennének. Egyszerűen nem mindenki alkalmas arra, hogy például élsportoló legyen. Így arra sem, hogy katona legyen. A szerencsétlen eset után a szomszédok elmondják, hogy ,,milyen jó fiú" volt az illető. És ez igaz. Csak nem ez a probléma. Más adottságokkal is kell rendelkezni, mint hogy egyszerűen csak ,,jó fiú" legyen valaki. Ennél több kell. Hogy ez a ,,több" megvan-e, csak jól felkészült, tapasztalt szakemberek tudják felismerni. Őket pedig furcsa módon nem szeretik. Mármint a szakembereket. És eltávolítják őket.
Még meddig tart ez az átok? Nincsenek jelek, hogy ezen a téren valami is változna. Az emberi életet, bár a legnagyobb értéknek nevezzük, a legkevésbé tartjuk tiszteletben.
