Mondják, hogy válságidőben csak a nagyon bátrak és az ügyeskedők kezdenek új vállalkozásba. Az első kategóriába kétféle üzletember tartozik, az egyik valóban bátor, a másiknak hízott bankszámlái adják a többletet a vállalkozási merszhez.
A második csoportot is kétféle típus alkotja, az egyik lesi, hogy hol mondanak csődöt, és rácsap az olcsó üzletre, a másik okosan behúzza a féket, és tartaléklángon kivárja, amíg a lejtő dőlésszöge megfordul.
Kies hazánkban ugyan megtalálható az ügyeskedők színes skálája, egy dologban mégsem tudjuk felvenni a versenyt a nyugati vállalkozói világgal. Nekünk nincs már hova keletebbre menni, így is eléggé ott vagyunk, míg a nyugati munkaadó még tőlünk is könnyen tovalibben, ha olcsóbb munkaerőt lát. Ilyen példa van, nem is egy, amiről szólni akarunk ellenben rajtunk is csattanthat.
Tízmillió eurós beruházással jött, nadrágok millióit állította elő, majd nyolc év után fontolóra vette: költöztesse gyárát még keletebbre, ahol egy pengő költséggel állítja elő a kétszárú ruhadarabokat, és eladja tízért, húszért — vagy kínálja inkább gyárát eladásra, hajtsa be a beruházás eddig meg nem térült szeletét, és majd csak akkor hagyja teljesen magára az egykori leányvállalatot, vagyis vonuljon vissza a megrendelésekkel és a biztos eladással, amikor egy bani ráfizetést sem könyvelhet el. Sepsiszentgyörgyi gyára esetében a németországi Leineweber GmbH ez utóbbit választotta, s bár hitelt is biztosított az új tulajdonosnak adósságai törlesztésére, nem biztos, hogy mindezt azért tette, hogy hatszáz alkalmazott ne kerüljön az utcára. Az új tulajdonosnak ellenben ezt is szem előtt kell tartania, ha ebben a városban kíván továbbra is tisztességben élni, kérdés ellenben, hogy a világpiaci történések kit mennyire kényszerítenek térdre, illetve ki hogyan jut ki a még mindig lefelé tartó gazdasági válságból.
