Értelmi állapota olyan, amilyen. Tisztességérzete, erkölcsi tartása még olyanabb, mint amilyen. De hát nem is ezért szeretem, hanem azért, mert ez a furcsa képződmény lassan nagyobb hasznot hajt Magyarországnak és az összmagyarságnak, mint a nemzeti radikális tábor egybevéve. Ki más tudta volna rávenni a mostani magyar kormányt, a lendvaiildikókat és bajnaigordonokat egy magyar nyelvalap létrehozására, ezáltal (is) nyilvánvaló, tettre kész szolidaritásra felvidéki testvéreinkkel? Ki más tudná arroganciával, műveletlenséggel, szalonképtelenséggel nála jobban lejáratni ezt az utódállamot Európa és a művelt világ előtt?

Ki más szerezhetne a magamfajta elvetemült embernek nagyobb örömet, mint ő, amikor Szlovákia lerohanására készülődő magyar hadsereget vizionál, és naponta magyar revizionizmusról óbégat? Nem tehetek róla, szívesebben hallok ilyesmiről, mint a rapszodikus magyarverésekről. Jobban érzem magam tőle.

Súly alatt hajlik a pálma, ezt mi, erdélyiek aztán igen jól tudjuk, ezért külön köszönet illeti ezt a figurát (bármennyire megkedveltem, a nevét azért nem szívesen veszem tollamra), amiért soha, egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy a felvidékiek magyarságukat feledjék. Most éppen hűségesküre kötelezne minden szlovák állampolgárt, továbbá hetente himnuszt énekeltetne az iskolákban, a tantermekben pedig kifüggesztetné a szlovák állami jelképeket. Na és? — kérdezhetnénk, mint az egykori ÁVH-s… A hűségeskü szép fogalom, elviekben, de a szlovákoknak, gondolom, teljesen fölösleges — ha eskü nélkül nem műkődik a hazafiság, rég megette a fene —, a magyarok számára meg aligha jelent sokat a muszájeskü. Engem például kétszer eskítettek fel a román katonaságnál, egyszer Ceauşescura, másodjára a demokratikus Romániára, egyik sem hagyott bennem mély nyomot, férfiasan beismerem.

Az iskolai himnusszal megint köszönetet kéne mondani, hetente egyszer egyáltalán nem vészes, én minden ország minden himnuszát naponta elénekeltetném órák előtt az illető felségterületen, az egyszer fix. Mi is énekeltük annak idején a román himnuszt, sőt, minden reggel két nyelven köszönt a színmagyar osztály a színmagyar tanító néninek: ,,Jó reggelt kívánunk, bunö diminyeácá", s ettől sem lettünk rosszabb magyarok, igaz, jobb románok sem. Ugyanez a helyzet az állami jelképekkel is, ezzel még egyet is értek: senki ne tévessze szem elől, hol is él pillanatnyilag. Más kérdés, ez milyen válaszokat szül benne.

És ahogy így felsoroltam közös élményeimet a Slota-féle agymenésekkel, hirtelen egész közel érzem magamhoz a felvidékieket újra... és ezért megint csak bravó az érdekeltnek.

Becsüljük hát meg ellenségeinket. Bár igaz, még ezekből is jobbat érdemelnénk. De hát aki a kicsit nem becsüli...