Én szintén nem láttam, de többen mondták el utólag, hogy ő egy kis karácsonyfával a kezében, mögötte a katolikus ifjúsági csoporttal, illetve egy kisebb tömeggel, körbejárták a bányászszobor-együttest. Arról is hallottam, hogy még 22-e előtt kijött a városházához, és imádkozott, erről is több forrásból van tudomásom, és arról is, hogy őt a milícián bántalmazták, úgy hiszem, hogy 22-én. Azért, mert még a Ceauşescu futása előtt egy misén nyíltan szolidarizált Temesvárral.

Újrakezdés maréknyi emberrel

December 23-án a városban kisebb csoportok egyik-másik utcasarkon álldogáltak, beszélgettek. Kocsmába nem mentem, mert nem vagyok az a típus, de az emberek tárgyalták a történteket, és kérdezték, hogy én mit tudok. Miközben én azt reméltem, hátha ők többet tudnak… Ilyenkor, év végén jönnek egyházfenntartást fizetni, naptárt vásárolni, s miközben az emberek jöttek, információt is hoztak. Amit én tudtam, az, hogy Boda János és Nagy Sándor elmondták, hogy itt, Baróton valami megalakult, s hogy én hajlandó vagyok-e ennek tagja lenni. (...)

Emlékszem, hogy Ceauşescu futása után hirtelen kialakult a rögtönzött vezetés, a hazafias gárdák fegyvert kaptak, Derzsi Samu jött-ment, hirtelen nem tudta, hogy a géppisztolyát emelje füléhez, vagy az adóvevő távbeszélőt. Akkor láttam Incze Pistát beöltözve a hazafias gárda zöld mundérjába, ő adta ki a parancsot, hogy két gárdás őrizze a parókiánkkal szemközt álló földgázszabályozót, mert az célpontot, tehát veszélyt jelenthetett, s nehogy felrobbantsák a terroristák. Még felváltva hívtam be a két hazafias gárdást, és adtam nekik forró teát, hogy egy kicsit felmelegedjenek. (...)

A kezdeti fázisban RMDSZ-ről szó sem volt, legalábbis ez a név még csak gondolatban sem létezett. Emlékszem, olyan névről volt szó, hogy Romániai Magyar Demokrata Fórum. A gyűlésekre engem is hívtak, de itt Boda Jánosnak, Nagy Sándornak és Szánthó Lajos doktornak volt mindenben nagy szerepe, mert ők voltak az akkor már exponált és ismert emberek. Ők voltak azok, akikkel Szentgyörgyről bizonyos mértékig tartották a kapcsolatot, sőt, ott is voltak Szentgyörgyön, és amikor hazajöttek, akkor szóltak, hogy gyűljünk össze, és hadd legyen valami itt, Baróton is. És így vontak be, mint olyant, aki viszonylag fiatal, a kommunista párttól mentes volt, és akinek tiszta lapja volt. Jól tudjuk, hogy akkor Baróton is mindenki szétszaladt, a néptanácstól is, a rendőrségtől is, a bányairodán is; akik pártvonalon élen voltak, azok vagy elbújtak, vagy háttérbe szorultak. (...)

Itt nem voltak sem nagy szólamok, sem olyan, hogy X. Y.-nak ez lesz a beosztása. Itt volt egy maréknyi ember, akinek a politikai háttere tiszta volt, vagy viszonylag tiszta, vagy pedig a népnek, a közösségnek az elismerését bírták, és nem voltak kiutálva. Na, ebből a kis magból és abban az exlex állapotban indult ki minden, és ebből alakult ki a városvezetés és az RMDSZ is.

Aki tiszta volt, maradt

Emlékszem, hogy egy 1990. januári napon Boacă Róbert volt milicista őrmesterrel találkoztam a városháza előtt. Le s fel sétált a néptanács előtt, hogy vajon vele mi lesz. Ő úgy tudta, hogy én is tagja vagyok az ideiglenes városi vezetésnek. Nem voltam tagja a városi Megmentési Frontnak, de be-bejártam a gyűlésekbe. S amikor a városháza előtt találkoztunk, ott sétált öt-hat napos borostával, és szép csángó magyarsággal köszöntött: Na, hogy van, tiszteletes úr? Jól, köszönöm szépen, mit keres itt? S azt mondta: hát várom, hogy mi lesz az én sorsom, mert én senkinek nem ártottam, ezért nem vert meg senki, és ezért nem menekültem el. Mert ő a lakosság-nyilvántartási irodában dolgozott, ő nem vert… S mondom: Nem is fog elmenekülni, nem kell menekülnie, mert tényleg nem vert meg senkit, de — tettem hozzá viccesen — engem 1989 februárjában megbüntetett az írógép miatt…

— S mennyivel büntettem meg?

Mondom: Száz lejjel. S benyúlt a farzsebébe, és ki akarta fizetni nekem azt a bírságot, amelyet én annak idején kifizettem…

A Vatra megregulázása

Március 21-én reggel a feleségem tejért ment. Jön haza, s azt mondja: baj van, mert a néptanács és a bányairoda előtt tömeg van... Ahogy én tudom: a reggel hatkor kijövő bányászok nem mentek haza, a reggel hatra munkába érkező bányászok pedig nem mentek le a tárnákba, és így fejlődött reggel kilenc óra körül több száz emberre a tömeg. A követelésük az volt, hogy ismerni akarják, kik a vatrások Baróton. (...)

Amikor odaértem, ott volt Nagy Sándor, aki a tömegben elvegyülve beszélgetett a bányászokkal, mert őt mindenki ismerte. A tömeg gyűlt, mert a bányászokhoz járókelők is csatlakoztak: mi van itt? Azt mindannyian tudtuk, hogy két nappal korábban mi történt Marosvásárhelyen, de sokan nem tudták, hogy mi ez a gyülekezés Barót főterén. És tényleg volt olyan elképzelés, hogy most Vásárhelyre megy a baróti bányásztársaság. A követelések egyike ez volt tehát: menjünk, menjünk, szervezzünk buszt Vásárhelyre. A második követelés az volt, hogy: ismerjük meg a baróti vatrások névsorát. Az én tudtom szerint akkor huszonkét személyből állott a baróti Vatra. Előkerült egy platformos teherautó, amelynek a három oldalát leeresztették...

És a bányairodából kihozták és felszerelték a hangfalakat és a mikrofont. Nagy Sándor próbálta enyhíteni a feszültséget és csitítani a tömeget. A fáma szerint az emberek feltörtek egy raktárt, ahonnan vodkát szereztek, én viszont ezt nem láttam. De hogy a tömegnek egy része pálinkagőzös volt, ezt aláírom. Amikor Nagy Sándor elmondta, hogy: Uraim, emberek, bányász kartársak, ez nem megoldás, nincs amiért Vásárhelyre menni, mert akkor a feszültség csak fokozódik, a tömeg bizonyos mértékig le is csitult, de akkor egy-két ember megint bekiabált, hogy: nem elég, hogy ezt hallották, hanem a vatrás listát akarják. Erre egy olyan tíz perc alatt összeállt vagy előkerült a lista, amit a mikrofonba beolvastak. Nem emlékszem, hogy ki olvasta fel, talán Manolescu mérnök, aki nem volt Vatra-tag, csak a felesége, Doina Manolescu. És olyasmi is elhangzott, hogy a baróti Vatra elhatárolja magát attól, amit a Vatra Marosvásárhelyen művelt, s hogy ettől a pillanattól kezdve a baróti szervezet megszűntnek tekinti magát. De ezt vagy értették, vagy nem értették az emberek, mert azt mondták: nem elég, hogy most már tudják, ki a huszonkettő, hanem látni is akarják őket.

Előszedtek a bányairodából nyolc vagy kilenc embert, s feltaszították őket a teherautóra, a többi nem volt jelen. Egy adott pillanatban Croitoruné, egy szász származású bányatechnikus vagy topográfus, aki szintén tagja volt a Vatrának, és ott állt a teherautón, kitépte a mikrofont, és elkezdte szidni a tömeget: Mi adunk nektek munkahelyet, mi adunk nektek megélhetést… S hogy: ilyenek vagytok, de mi majd megmutatjuk… S ez megint felháborította a már-már lecsitult tömeget. Amit Nagy Sándor azelőtt néhány normális mondattal és észérvekkel elért, azt Coritoruné ellőtte… Nem is akartuk odaadni neki a mikrofont, hanem azt mondtuk nekik: Maradjanak csendben. Mert valójában ez szégyenpad volt, nem szerettem volna ezeknek az embereknek a bőrében lenni… Hát a tömeg olyan két-három méterre volt a teherautótól! Nem volt létra, még egy férfinak is nehéz fellépni egy nagy teherautóra, s amikor a nők, Croitoruné, Manolescuné, és akik még voltak, szoknyásan léptek fel a teherautóra… kettő húzta, kettő tolta, el tudom, képzelni, hogy milyen megalázó lehetett… De ez az asszony, Croitoruné, annak ellenére, hogy nem csak ő, hanem a többi is veszélyeztetve volt, erővel kitépte a kezünkből a mikrofont, és ezeket vágta az emberek fejéhez. Na, akkor hördült fel a tömeg, és követelte, hogy ezeket Barótról s a környékéről azonnal el kell űzni. Nagy Sándor újra kézbe vette a mikrofont, hogy: Uraim, emberek, nem jó megoldás!... Annál is inkább, mert ez az ember, Manolescu azt mondta, hogy elhatárolják magukat a vásárhelyi történések miatt. S akkor megint egypár üvöltés, hogy: Márpedig nem, itt mi fogunk rendet csinálni! Mert ott tényleg voltak olyan emberek, akiknek sokat nem lehet magyarázni, és akiket nagyon nehéz letérdepeltetni imádkozni… Egyetlen olyan szó kellett volna, és ott ing-gatya foszlott volna…

Ekkor kerültem én a „színpadra". Nagy Sándor már rekedtre kiabálta magát, s akkor azt mondta: Na, Alpár, próbáld meg te. Szedtek szét, hogy: Gyere, Alpár, mondjad te… Mondom: mit lehet mondani, mit lehet csinálni? Nem palástosan voltam, hanem civilben, s nem azzal kezdtem, hogy ki vagyok én, és mi vagyok én, hanem azzal, hogy: az én szüleim Fogarason élnek, szórványban, a rokonaim és a feleségem rokonai Nagyenyeden, Nagyszebenben, Medgyesen, Fogarason, ezek mind szórványhelyek. Ha mi most ezt megtesszük, amit követelnek itt egyesek, hogy kiebrudalni a környékről, vagy vérengzés, vagy lincselés, akkor mi lesz azokkal a magyarokkal, akik román többségű vidékeken, szórványban élnek? Nagy csend lett. Addig, amíg valaki a szesz hatására megint fel nem ordított.

Az utolsó mentsváram az volt, hogy itt most lelkészként kell megszólalnom. S akkor azt mondtam: Na, emberek, aki magyarnak érzi magát, s kereszténynek, megértőnek, az most velem együtt imádkozik, a többi távozzon innen. S a mikrofonba belemondtam a miatyánkot, és arra mély csend lett. S akkor jött a mentő ötlet, hogy négyes vagy nyolcas sorokban vonuljunk a város szélére, ezzel tüntessünk, és ezzel ellenezzük, ami Vásárhelyen történt, és mi ezt a baróti Vatra-ügyet lezártnak tekintjük, utána oszoljunk szét, és mindenki menjen békességgel haza. Nem a Véczer felé mentünk, hanem a város Bibarcfalva felőli végére. A tömeg nagy része valóban felfejlődött, és elindultunk Bibarcfalva felé, és amikor a város szélére értünk, akkor jött szembe Szentgyörgyről Incze Sándor református esperes és még mások, akiket nem ismertem. S azok tartottak még egy beszédet az útelágazásnál, a bányaútnál. S azzal aztán feloszlott a tömeg.

Önüldözöttek és maradók

A tüntetés után a vatrásoknak semmilyen bántódásuk nem esett Baróton. Hogy aztán ki-ki elment a városból, elment. Mindenki mehetett, nagyjából el is ment mindenki. De engem a történtekről soha senki nem kérdezett, amikor a parlamenti bizottság gyűjtötte az adatokat a hírhedt Har—Kov-jelentéshez. De ha már szóba jött: engem szörnyen felháborított a románüldözés meséje, hogy mi innen elüldöztük a románokat. Ciprian Manea, a román ortodox pap a tőszomszédom volt, 1990 márciusa után ő is elhúzta a csíkot. Nagyon jó barátok voltunk. Én Fogarason születtem, majdnem tökéletesen beszélem a román nyelvet, barátaim egy része román, más része magyar, mint szórványban szokás. (...) Ciprian Maneával nagyon jó barátságban voltam, naponta találkoztunk, az ő garázsában volt egy pingpongasztal, hol ő vert meg, hol én vertem meg őt, együtt flekkeneztünk, feleségem és az ő felesége együtt kávézott és cigarettázott, a gyermekeink együtt játszottak, a lányom ennek is köszönheti, hogy jól megtanult románul. Annyira jó barátok voltunk, hogy a kerítést is megbontottuk, hogy ne kelljen kerülni, s így könnyebben átjártunk egymáshoz. Hát együtt malacoztattuk a kocáinkat, ugyanaznap búgattuk meg az övét, mint az enyémet, ugyanaznap malacozott az ő kocája, mint az enyém. Tehát nagy volt a haverség. Ahhoz, hogy a Labirintul című újságban 1990-ben azt olvassam tőle, hogy: Şi cel mai bun prieten, vecinul meu mi-ar fi scos ochii, dacă n-am fi fost prieteni… Hogy én, a legjobb barátomnak is kiszedtem volna a szemét, ha nem lettünk volna barátok… Nem említette a nevemet, de világos, hogy rám utalt. (…) Ezzel állt elő Máramarosban, hogy emiatt kellett elhagynia a magyar vidéket. Na, ennek nyomán készítettünk mi egy videointerjú-sorozatot az itt maradt románokkal. Alexandru Ştefănescuval, aki egy ideig bányaigazgató volt, és a magyarok választották meg, Dragoş Cezarral, csak sajnos, már nem tudom, hol van ez a felvétel. Milyen kár, hogy minden egyes eseményről nem készítettünk felvételeket, lám, milyen forrásértéke van egy-egy vallomásnak…