Hírlik, hatályba léphet az a törvénycikkely, mely külön szabja meg a minimálbér összegét a magán- (600 lej) és külön az állami (705 lej) szférában. (De facto két minimálbér van már ma is.) A világon is párját ritkító visszásság kirívó példája lesz annak, a szép szavak ellenére mennyire képtelen nagyon fontos vonatkozásokban lépést tartani az uniós átlaggal országunk, mely még mindig ott vesztegel szociális szempontból valahol a hátsó udvarban, a cselédkijáró közelében. Nem csupán arról van szó, hogy az unióban bevettnek számító szociális védőhálóval nem rendelkezünk, nem csupán arról, hogy azon hatalmas lyukak tátonganak, a munkavállalók nálunk tapasztalható kiszolgáltatottsági foka is merőben méltatlanná tesz bennünket a tagságra.
Romániát ugyanis a mai belső hatalmi viszonyok még mindig az ántivilágbeli állapotokkal rokonítják, a munkavégzés szférájára még mindig a kírívó aszimmetria és kiegyensúlyozatlanság jellemző. Amit valamikor az állami gépezet teljhatalma jelentett, az ma a magánmunkáltatók túlzott befolyása és önkénye, mellyel íme elérhetik, hogy nekik jó száz lejjel kevesebb minimálbért kelljen nyújtaniuk, mint a közszférát adminisztráló államnak.
Leplezetlenül kiderül ebből is, kié az állam, illetve mennyire a mienk, sokaké, és mennyire ama keveseké, akik a magánszférát működtetik.
E tényállás megengedhetetlen, illetve le kellett volna járnia már annak az időszaknak, melyben törvényeink a magánszférának a munkavállalók alapvető érdekei és jogai ellenében is kedveztek. A rendszerváltás utáni időszakban nem volt nehéz kitapintani, hogy az új vállalkozói osztály létrehozása érdekében számos olyan intézkedés született, mely még a törvényesség lábbal tiprását is elnézte éveken, évtizedeken keresztül, nem egy esetben messzemenően, a megengedhetőségen is túl támogattak mindenkit, aki a magánszférában cégfelfuttatással foglalkozott. Két évtized anarchikus átmenete is a magánvállakozók „eredeti", a törvényességet nemegyszer megsértő tőkefelhalmozásának malmára hajtotta a vizet.
Ha a kétféle minimálbér érvényben marad, annak milliók látják majd kárát, az amúgy is nyomott életszínvonal tovább süllyed.
Úgy vélem, válság ide, válság oda, ideje szakítani az eddigi trenddel. Ma az államnak már nem kellene ilyen mértékben engednie a vállalkozói nyomásnak. Egyre nagyobb érdeke fűződik a szociális egyensúly helyreállításához, ezért inkább azt kellene szorgalmaznia, hogy a szakszervezeti mozgalom végre betörhessen a magánszférába is, mert onnan az úgyszólván teljes egészében hiányzik, ugyanis valósággal kiüldözték, meghonosodni nem tud, mert nem engedik. Emiatt a munkáltatói-alkalmazotti viszony súlyosan eltorzult, egyoldalúan az erősebb félnek kedvez, miként azt e kirívó visszásság is a kettős minimálbért illetően híven tükrözi.
