Féltünk az őszön, mert elkerülhetetlen volt, akár a gázszámlák sora. Drága volt, mert megépíthettük hóembereinket, olyanokat, amilyeneket akartunk. Mienk volt a választás joga s hatalma: legyen kicsit Döbrögi, mert őt ismerik, s mint rossz fát, elismerik az emberek s gyermekeik. Legyen neki orra, lehetőleg vörös murokból, füle karalábé héjából, szája elhitványodott fogkeféből, aztán anya kölcsön adta a fekete fésűt arra a kis időre, amíg a hurrá tart a meredek télidőben, bajusznak.
Eltörpülnek, megrokkannak a hatalmak a szemünk előtt.
Minden, amit tehetünk dérben, didergésben, az a nyári tüzelő beszerzésének függvénye. Az a tücsök, aki nyáron jól és jó sokat énekelt, garasokat gyűjtögetvén, annak volt idén is, tavaly is tüzelője, garasa gázszámlára.
Mert ki kell hegedülni a jogot a télhez, karácsonyfához, kacagó hóemberhez.
Hogy félünk a fekete karácsonytól! Mennyire elszomorító tud lenni, mennyire lelombozó! Amilyen lelombozó lehet minden esztendőben a november. Keressük a gondolati igazságot körülöttünk, és rájövünk, hogy ha nem lenne dér, ujjat fájdító, akkor nem lenne édes a som, ízes a kökény.
Mindennek megvan a sora-rendje.
Az állatok fölkészülnek minden áldott évszakra. Csak arra nem tudtak felkészülni tízezer éve, nem volt elég idő arra, hogy felkészüljenek az emberi környezetrontásra. Kullog a melegedő sarki jégvilágban a jegesmedve, s nem leli helyét a maga világában, mert mi felmelegítettük azt is gázzal, korommal, szeméttel.
Hogy is van ez? Látjuk azt, hogy van, de azt nem tudjuk, hogyan, s milyen lesz elferdült világunk.
Helikon nevű irodalmi lapunk egy-egy igét illeszt illő helyre, a lap homlokára. Az egyik igét illesztem ide, talán nem illetlenül: „Fekete hóra a dolgok rendje szerint fehér varjú száll."
Valamikor a tél elején ütött halántékon ez a jövendölésszerű költői ige, aztán bévül is maradt, mint megszolgált sebhely. Még akkor is aggasztó e kijelentő mondat, ha Ady Endre a szilágysági varjakat szent madaraknak nevezte, s mi a költőnek annyira hiszünk, hogy mindmáig igaznak, szentnek tartjuk a megnevezést.
Megneveztük a telet, fehér hóember helyett jöhetnek szürke vagy fekete téli játékemberkék, fehér fésűvel a szájuk fölött?
Amit megnevezünk, az már a miénk, gyermekeinké.
Szibériában valamelyik folyót, talán a Jenyiszejt vagy Lénát, a nagy Szovjetunió visszafelé fordította-folyatta, hogy győzzön a természeten is. Na, elégelé ment véle a sok millió ember...
Nem tudjuk, mit szóltak mindehhez a halak. Annyi szent, hogy megrokkant a még fehér telünk, mert az idén még fehér volt, és a magunk kedve szerint formáztuk meg a hóembereinket. Vaj’ha ezt tehetnénk vezérlő nagyjainkkal is, nagy tavaszi kampányok idején!
