A számos szakmai értetlenség és kudarc ellenére alkotói tevékenysége, határozott festői tenni akarása tette őt érett, a humánum felé kikristályosodó művésszé. A szociális témák határozták meg festészetét, egy korábbi szürrealisztikus periódus után munkái a jobb sorsra érdemes ember szerepkörét járják körül, a különböző társadalmi rétegekkel való együttérzést fejezik ki. Festészetében nemcsak erre a művész-szociográfusi feladatra vállalkozott, hanem, ahogy életrajzában írja, az alkotása „eszköz lehet arra, hogy a széles néprétegek közelebb tudjanak férkőzni a művészet élvezéséhez".

Nagy Albert vásznain a saját sorsát befolyásoló ember és környezete viszonyegységét követi, a sokszor zavaros 20. század által megpecsételt humánum kilátásait, aggodalmait, feladatrendszerét feszegeti. Kompozícióiban rejtett szimbólumok segítségre hívásával beépülnek a magányosságából és többszörös félreértettségéből adódó negatív képzetei. Ennek ellenére Nagy Albertben végig élt az a remény, hogy a festői alkotással elejét lehet venni a gondok, akadályok sorának, és ettől a belső lüktetéstől emberközeliek a festményei. Ennek egyik képi megfogalmazása a Győztes című munkájának felszakadt szemhéjjal velünk szembenéző hőse, vagy az égő viharlámpáját fényes nappal maga előtt tartó, ,,embert kereső", erdélyi ruhában bemutatott Diogenész képe. Utóbbi munkája 1949-ben, a kommunizmus kelet-európai megszilárdulásának idején készült, így szimbólumhordozó és figyelemfelkeltő ereje nyilvánvalóan hatásosabb. Mindkét alkotás a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár tulajdona.

Barátja, László Gyula régészprofesszor szerint Nagy Albert mindig a ,,gondolati tartalomhoz keresett képi kifejezést". A festő hite a művészet társadalomátalakító erejében állt, és erre a 20. századi ideológiai kötöttségek közepette szüksége is volt.