Négy óra öt perckor megérkezik az autó. Semmi csinnadratta, semmi felhajtás, nincs díszfogadás, a politikusok is másutt. Nagy faládában az ágyúcső ― most jól fog az a kevés érdeklődő. Éppen tizennégyen cipelik, így is alig bírják, s négyszer leteszik, míg a múzeum ajtajáig elérnek. Ki viszi ezt majd ki? ― kérdezem a lihegő, izzadó, de felettébb büszke ládacipelőket elnézve. A románok ― válaszol a múzeumigazgató, de rögvest hozzá is teszi: reméli, most már senki. Mert az igaz ugyan, hogy csak kölcsönbe kapta a Székely Nemzeti Múzeum az ágyúcsövet, de hát minek visszavinni a bukaresti múzeum pincéjébe, ha itt kíváncsiak rá az emberek? Mert háromhetesre szabott itthonléte alatt a hatalmas látogatottsággal kellene bizonyítanunk, hogy igenis, a Székely Nemzeti Múzeumban a helye. Örökre és végérvényesen.

A Lovagteremben egymagában az ágyúszekér. Utolsó erőfeszítés, a legnagyobb: rátenni a csövet a helyére. Honnan közel negyven esztendeje hiányzik. Hórukk egyszer, még egyszer ― és megvan. Nagy-nagy megelégedéssel állják körül a ládacipelők az immár és újra egyesült ágyúrészeket ― és vezényszó, előzetes egyeztetés nélkül rázendítenek: Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva. Fá­radozásukért pohárka pálinka a jutalom ― s a lelki elégtétel. Mert a székely embert bizony valami belülről bizsergeti ilyenkor. És úgy simogatják az ágyúcsövet, mint gyereküket. Fehér festékkel négyjegyű szám, a mi leltári számunk még rajta van, a bukarestiek a cső belsejébe fogatott kis lemezkén tüntették fel saját iktatószámukat. A hozzáértők a cső alsó felét tapogatják, valóban ki van fúrva, lőni vele már nem lehetne, annál is inkább, hogy egy golyót is beleszorítottak ― de ki is akarná ma használni az ágyút? Nekünk így is többet ér mindenféle fegyvernél.

Erre bizonyság, hogy miután magára maradt az ágyú, hogy barátkozzék régi-új környezetével, egy hölgy látogatta meg, s a cső végére elhelyezett két szál tulipánt: egy pirosat meg egy fehéret.