Március 15-én mindig nagymama történetei jutnak eszembe. Nagyon szépen tudott mesélni, s nekem főleg az tetszett, hogy beszéde különbözött az itteni emberekétől. Nem csoda, hisz messziről, Biharpüspökiből került e vidékre — Tamásfalvára —, sajátos nyelvjárást hozva magával, melyet haláláig megőrzött.
A második világháború idején szövődött a fiatal székely fiú és a bihari lány közötti szerelem, amely házassággal végződött, és így lett a városi leányból székely falusi lány.
Történetei között egyaránt szerepeltek humorosak és szomorúak. Hányszor kértük egy-egy nekünk tetsző történet megismétlését! Nagyon sokra szinte szó szerint emlékezem. Ezek közé tartozik a kokárda története.
Háborús hangulat uralta Nagyváradot és környékét, mindenütt a pusztulás jeleit lehetett látni, romba dőlt házakat, kioltott emberéleteket, nincstelenséget, reményvesztettséget, félelmet. A II. világháború utolsó fejezetéhez ért, világossá vált a németek és szövetségeseik veresége. A szovjet csapatok gyors iramban törtek előre. Egy viszonylag csendes reggeli órában fiatal lány igyekezett kerékpárral az út szélén Biharpüspökiből Nagyváradra. Szilvakék kabát volt rajta, gallérjára kitűzve a kokárda. Hirtelen motorbicikli állt meg mellette. Az egyik tiszt leugrott, a kokárdára mutatott, és a géppuskát a lányra fogta. A másik tiszt azonban közbeszólt: ,,Lasă! Nu împuşca!" Ekkor leengedte a géppuskát, kitépte a kokárdát, ledobta a földre, rálépett, majd a lányt arcul csapta.
A lány pár percig döbbenten állt, megalázva érezte magát, könnye végigfolyt az arcán, de nem fordult vissza. Kemény daccal és összeszorult ököllel tolta a kerékpárt egy darabig, majd felült rá.
A szilvakék kabátot, a kokárda kiszakításakor maradt kis lyukkal, éveken keresztül ereklyeként őrizte.
A történet egyik ismétlésekor az egykori fiatal lány — nagymamám — minket, unokákat arra kért, ahányszor kokárdát tűzünk a kabátunkra, jusson eszünkbe az ő története, és emlékezzünk rá.
Tehát március 15-én az én kedves, melegszívű nagymamámra is emlékezem!
Tóth Andrea, Kézdivásárhely