— Hogyhogy, hát az adott kor sajtója hogy tükrözze az adott kor eseményeit? Úgy látszik, még mindig nagyon kevés az olyan ember, aki tudomásul veszi, hogy a történelem egyes pillanatai, mint például az 1848-as erdélyi polgárháború, az 1916-os erdélyi román betörés, 1918. december elseje, Trianon, a második bécsi döntés, az 1944. augusztus 23-i román átállás adottak; azok megtörtént történelmi pillanatok, tehát tények. És egészen természetes, hogy ezeket az egyik fél így, a másik pedig úgy értelmezi és reagálja le. Meg kéne érteni azt a román embert, akinek fáj a második bécsi döntés, de azt a magyart is, akinek fáj Trianon vagy az 1947-es párizsi békeszerződés.

— Így van, és ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy amikor az egyik román kollégával arról vitatkoztunk, hogy volt-e 1848-ban negyvenezer román áldozata az erdélyi polgárháborúnak, azt mondtam neki: kolléga úr, mindent meg lehet írni, de azt a stílust nem szabad átvenni, ahogyan 1848-ban leírták ezeket az eseményeket. Hanem a korrekt az, ha leírom, hogy egyes források szerint negyvenezer áldozat volt, más források viszont 4500 román és 8500—9000 magyar áldozatot említenek. A számokon lehet vitázni, azokat lehet elemezni, de legalább megvizsgáltunk minden forrást.

— A negyvenezer román áldozat elmélete milyen forrásra alapul?

— 1849 végén, 1850 elején román kezdeményezésre küldöttség ment Bécsbe, hogy a román veszteségeket bejelentse, és egy balázsfalvi kanonok vetette hirtelen papírra ezeket az adatokat. Ez a beadvány bekerült a levéltár iratanyagába, és így vált a történetírás egyik forrásává. És azóta erre hivatkoznak.

— Fel sem merül, hogy más források is lehetnek?

— Nem, mert az imént mondtam, amikor ez szóba kerül, azt mondják: ti a ti forrásaitokkal, mi a mi forrásainkkal…

— Azért nem mindenki ilyen. A jelenkoros fiatal román történészek között vannak igazán a szakmaiság mentén kutató, nagyon korrekt emberek…

— Kétségtelen! Valóban felnövőben az a fiatal román történésznemzedék, amelyik ezeket a kérdéseket biztosan elő fogja majd venni, és kritikai szemmel meg fogja vizsgálni.

— Említette, hogy volt időszak, amikor nem közölték a munkáit. Volt olyan, hogy azt mondta: kész, feladja?

— Volt olyan időszak, amikor otthon a lakásunkat festegettem, mert úgy éreztem, hogy a kutatásnak semmi értelme… De azért ez nem tartott sokáig, mert az emberben megvan az ösztön, és nem érzi jól magát, ha nem csinál semmit, és akkor egyebeket, elérhető anyagokat gyűjtögettem. Nagyon sokat lapozgattam a korabeli sajtót. A forráskritikának megvan a véleménye arról, hogy a sajtó különös forrás, és vigyázni kell, hogyan használja azt az ember. De ha jól megfigyeljük, bizonyos, hogy a sajtó életszerűbb, mint egy bürokratikus tisztviselőnek a jelentése. Ha viszont a kettőt egymás mellé tesszük, akkor a történelem nem annyira száraz, hogy ne jöjjön elő az érdekessége és olvasmányossága. Valószínű, hogy ennek köszönhetően fogynak a könyveim. A történelemnek, a történetírásnak nem muszáj unalmasnak lennie, és ebben a francia történészek élen járnak. Hát kinek írja az ember a történelmet, a kollégáknak vagy a közönségnek? A kimondottan tudományos történetet szaklapban vagy tudományos igényű könyvben kell közölni, de amikor az ember a nagyközönségnek ír, akkor ezt fel kell oldani egy kicsit.

Az EME élén

— 1989 után megnyíltak a publikációs lehetőségek, a kezdeti tétovázás után megnyíltak a levéltárak, most már (majdnem) minden kutatható. Egyed Ákos mégsem teljes gőzzel folytatja a kutatást és a publikálást, merthogy a gőznek az Erdélyi Múzeum Egyesület dugattyúiba is kell jutnia… Miért?

— Ez úgy kezdődött, hogy 1990-ben meghívtak a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre előadótanárnak. És ez öt alkalommal megismétlődött. Pestre is hívtak az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Kiléptem abból a kolozsvári… mégiscsak elzártságból, elszigeteltségből, és erősíteni tudtam korábbi kapcsolataimat a magyar történetírással, és főleg a fiatalokkal. Ide, a Babeş—Bolyai Tudományegyetemre, sajnos, nem hívtak előadni…

— Nem hívták?!...

— Nem. Ma sem tudom, hogy miért… De Debrecenben és Budapesten belekóstoltam abba, hogy milyen jó fiatalokkal dolgozni, ráadásul ők újabb ötleteket is adnak, hogy mi legyen tovább, még mivel foglalkozzál. Hát 1990-ben Debrecenben a székelységről tartottam előadásokat, sokan jöttek, olyan fiatalok, akiknek azelőtt nem volt tudomásuk a székelyekről. 1994-ben Antal Árpád után megválasztottak az EME első szakosztálya, vagyis a Bölcsészet, Nyelv és Történettudományi Szakosztály elnökének, Wolff Rudolf volt a titkár, akkoriban nagyon sokat jártam Magyarországra előadni, kutatni, de miután Jankó Zsigmondot követően Benkő Samu nyolc éven át vezette az EME-t, megválasztottak az egyesület elnökének. Ebben bizonyára az is szerepet játszott, hogy az elv szerint lehetőleg akadémikust akartak az EME élére, engem pedig a Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben külső tagjává választott. És esetleg az is szerepet játszhatott, hogy Debrecenben címzetes egyetemi tanári diplomát kaptam, az egyetem díszdoktorrá avatott. Az EME-elnöki teendőimet egyébként a többi tisztségviselő társammal egyetemben teljesen társadalmi munkában végezzük, úgy, ahogyan azt gróf Mikó Imre 1859-ben elindította. Itt csak a tisztviselők kapnak fizetést. És ha már elfogadtál egy ilyen nagy felelősséget, akkor ott érzed a válladon. Mindennap, minden éjjel. Azért, hogy ez az intézmény éljen, hogy lehetőleg fejlődjön, hogy hatása legyen, és hogy hagyjál valamit magad után, ha lejár a nyolcéves elnöki megbízatásod. A három könyvtár vezetésétől a könyvkiadásig, rendezvények szervezéséig sok mindennel kell foglalkozni. Pár évvel ezelőtt a kutatócsoportunkat kutatóintézetté alakítottuk át, s most van egy tízfős kutatóintézetünk, amely nagyrészt történeti forráskiadással foglalkozik, és folytatja azt a munkát, amit Jakó Zsigmond nagy sikerrel elkezdett. De ott van az Erdélyi Szótörténeti Tárat szerkesztő csoport, amelyik a Szabó T. Attila hagyatékát gondozza és viszi tovább, társadalomtudományi kutatónk és tizennyolcadik századi kutatónk is van már végre. A kutatóintézetünk lehetne az EME úgynevezett húzóágazata, amely az erdélyi magyar tudományosságot abban a szellemben tudná képviselni és fejleszteni, amelyet gróf Mikó Imre és a mellette lévők százötven évvel ezelőtt lefektettek, és amely cáfolja azt a globalizációs vonulatot, miszerint a magyar nyelvű tudományosság és tudományművelés nem volna olyan fontos. Márpedig létfontossággal bír, hogy Erdélyben magyar tudományosság létezzen, és az egyetemes magyar tudományosság részeként működjön, utóbbira éppenséggel a Magyar Tudományos Akadémiá­val ápolt együttműködési kapcsolatunk a biztosíték. De régi törekvésünk, hogy azt, amit itt művelünk, a román tudományosság is vegye számba és használja fel, mert hiszen az ország múltjához, jelenéhez és jövőjéhez ez is hozzátartozik. Ez utóbbi téren történtek lépések, de még korántsem elegendő.

— Min múlik? Innen nem történnek lépések, ott nincsen befogadókészség?

— Mi a Román Akadémiára számítunk elsősorban, de eddig valóban hiányát éreztük a befogadókészségnek. Ennek az a valószínű magyarázata, hogy amikor 1950-ben az EME-t erőszakkal beszüntették, akkor kígyót-békát rákiabáltak, hogy arisztokrata létesítmény, hogy a magyar nacionalizmus fészke, még fasizmust is emlegettek… Úgy érzem, hogy a tartózkodás ebben a még fel nem oldott, fel nem oldódott görcsben keresendő. De a magunk részéről is többet kellett volna tenni, ez bizonyos. Mert a kiadványainkat román nyelven is jobban kellene terjesztenünk, angolul is, amire főleg a fiatalok részéről mutatkozik nagy igény. Csakhogy a fordítókat meg kell fizetni, a nyomdát is, a terjesztőt is, s erre eddig nem volt elegendő pénz.

Unokával — társszerzőként

— Mi volt eddigi kutatói munkájának legnagyobb elégtétele: az, hogy az MTA külső tagjává választotta, vagy az, hogy hiánypótló tanulmányokat és köteteket ír, amelyek szépen fogynak? Esetleg az, amikor egy levéltárban ismeretlen iratanyagot fedez fel, és azt feldolgozhatja?

— Számomra a legeslegnagyobb élmény és elégtétel mindmáig az volt, hogy amikor Háromszék 1848-as anyagát kutattam, kezembe került egy irat, amelyiknek sem címe, sem aláírása, sem dátuma nem volt. Semmi. És amelyet senki nem vett tudomásul, vagy éppen e fontos adatok hiánya miatt, vagy mert nem értett hozzá, vagy mert meg sem akarta fejteni. A kezembe került, s hetekig törtem a fejem, hogy ugyan mi lehet ez. S egyszer csak rájöttem: a háromszéki önvédelmi harc elhatározásának a jegyzőkönyve! Hiszen a nagybizottság éppen arról ülésezett, hogy mit lehet tenni olyan körülmények között, hogy Erdélyből a császáriak már kiverték a magyar haderőt, Puchner pedig már a szomszédból támad, amikor lent, a téren a haragos tömeg meglincselte az áruló Balázs Manót. Ez a mozzanat megzavarta a gyűlést, amiért a papiros úgy maradt, a jegyzőkönyvet nem datálták, és nem írták alá, de a határozatokat kihirdették és terjesztették. Úgyhogy rájöttem: a körülmények miatt lett olyan, amilyen ez a jegyzőkönyv, ami a háromszéki önvédelmi harc elhatározásának a döntő dokumentuma. Nagyon boldog voltam, amikor ezt sikerült tisztáznom. Természetesen az is örömmel töltött el, amikor az MTA külső tagjává választott, bár erre soha nem számítottam. S az is örömmel tölt el, hogy a könyveimet megvásárolják, keresik, és kérnek, hogy írjak újakat is. Ilyenkor arra gondolok, hogy talán nem éltem hiába.

— És amikor unokájával közösen ír könyvet?

— Hát az kimondhatatlan, azt nem lehet elmondani. (Megtelik a szeme könnyel) Mert érzed, hogy nem halsz meg, hanem valakid viszi tovább, valakid folytatja. És olyan furcsa világban élünk, amelyben az unoka tudja tanítani a nagyapát. Mert, amikor Eszter unokám a számítógépen pötyögtette a gróf Mikó Imre-szövegeket, én azt sem tudtam, hogy kell kezelni ezeket a modern gépeket. Mondtam neki: én úgy irtózom ezektől, inkább a ceruzámmal s a pennámmal… De Eszter nem: Ülj le, nézd, milyen könnyű! S addig s addig, hogy megtanultam, de azért az igazi gépkezelés az ő területe.

— Unokája, Kovács Eszter esetében ez ugyanaz a jelenség, mint amikor Egyed Ákos gyermekkorában nyulakat és galambokat nevelgetve eltanulta a gazdálkodást a felnőttektől, a szüleitől.

— Ez tiszta igaz! Ez a történelmi folytonosság, s úgy látom, hogy szerencsére ez a lánc nálunk nem szakad el. És a magyar nemzetben és a székelységben sem fog megszakadni.

— Egyed Ákos azon kevesek közé tartozik, aki azokban a kemény időkben is meg tudott maradni tisztának, aki nem sározta be magát… Mi kellett ehhez, szerencse, gondviselés?

— A gondviselés is kellett. És az is, hogy az emberben él egy olyasmi, hogy tartozik valahova, egy közösséghez, egy magyar közösséghez, amelyiknek vannak olyan érdekei és értékei, amelyeket tiszteletben kell tartani. Én ehhez tartottam magam. De azt sem mondhatom, hogy nem kötöttem kompromisszumokat, mert nekem is volt egy-két olyan írásom, amely kompromisszumot jelentett. De nem olyanok, amelyeket ma nem tudnék vállalni.

— Merthogy olyan idők voltak. De mi kellett ahhoz, hogy az ember, Egyed Ákos ne álljon be a sorba?

— Ebben benne van Bodos is, a székely, a magyar közösség is. És az a Kolozsvár is, amelyet a szemünk láttára veszítettünk el, a szemünk előtt zajlott le Kolozsvár metamorfózisa, és állandóan éreztük a nyomást. Én mindig arra gondoltam, hogy ne ártsak, hanem ahol tudok, segítsek. És élt bennem az, ami biztosan sokan másokban is, hogy amikor úgy éreztem, hogy a kompromisszumokban a kelleténél egy kicsit tovább mentem, akkor arra gondoltam: ezt rögtön ki kell javítani, egyensúlyban kell tartanom magam és a munkám. Legalábbis annyira, amennyire abban a durva rendszerben lehetett, és abban az alapvetően mégis román intézményben, amelyben azért mi, néhányan azért mégsem voltunk olyan egyenlőek, mint mások. De hát a gondviselés, egymás támogatása, a barátok, a család segített abban, hogy próbáljak megmaradni annak, aki vagyok. Olyannak és úgy, ahogy azt Bodosban tanultam.

(A beszélgetés 2009. november 12-én és 16-án Egyed Ákos EME-elnöki irodájában készült Kolozsváron.)