Révbe jutott, partot ért, mondják arról, aki biztonságos körülmények közé került, vagy aki elérte célját. A társadalom berendezkedése olyan jellegű, hogy a család által és bizonyos szociális intézkedések révén védelmet tudjon nyújtani a gyerekeknek, így biztosítva a megfelelő testi, lelki, szellemi fejlődést számukra.
Vannak azonban olyan gyerekek — és nem is kevesen, egyre többen —, akik nem tudják megtapasztalni a gyerekkor védettségének érzését, akik nem tudnak partot érni, mert elragadja őket a sodrás.
Bár van körülöttük egy védőháló, annak annyi a szerepe, mintha a sodró áramú folyóban valaki halászhálóba kapaszkodna. A háló ugyan megakadályozza a lemerülést, de nem segít átérni a túlsó partra, és különben is, nem mindenki bírja tartani magát sokáig a sodrásban…
Eszembe jut Jancsika és Juliska jól ismert meséje, mely bár tele van szimbólumokkal, néhány ponton annyira megközelíti a valóságot, hogy akár igaz történetnek is hihetnénk. A két gyereket az apa és anya kiviszi az erdőbe, hogy sorsukra hagyva őket, megszabaduljanak két éhes szájtól, azaz a felelősség terhétől, a tehetetlenség súlyától. Kezdeti lelkiismeret-furdalásuk egyre csökken, ahogy távolodnak az erdőtől, és többször is próbálkoznak, míg végre a tervük sikerül.
Manapság nem az erdőbe viszik a gyerekeket, hanem a kórházban felejtik, vagy az öreg nagymamánál, esetleg egy szomszéd laza felügyeletére bízzák a jobb jövő reményében. A szülők kezdeti szándéka lehet, hogy még jó, de az idő teltével a felelősség nyomása oszlik, a jobb jövő kellemesebbnek és biztatóbbnak ígérkezik nélkülük.
A mesében a leleményes gyerekek megpróbálnak nyomokat hagyni, hogy hazataláljanak, mert sejtik az elhagyás szándékát. Gyerekésszel nem fogják fel az árulás lesújtó tényét, csak az otthon, bár szegényes, biztonságát kívánják vissza. A valóságban a gyerekek kiszínezik emlékeiket, és mindig abba az elképzelt otthonba, a szeretet és óvás melegébe vágynak vissza. Nem, vagy csak időszakosan tudják elfogadni az állami gondozást, amely fizikai értelemben ad ugyan biztonságot, érzelmileg azonban nem. A gondozóiktól sokszor kapnak szeretetet, hiszen ez a hivatásuk, de mégis a régi, megszépített otthon és egy szerető szülő képe lebeg a szemük előtt, elfeledtetve a becsapást.
Mi segíthetne ilyenkor rajtuk — ötlik fel a kérdés —, hiszen ők is sokszor keresik, keresték a hazafelé vezető utat, elhagyva az intézetet, iskolát, sodródva egyik naptól a másikig.
Talán jó lenne megismertetni velük a mese folytatását, amiből megtudhatnák, hogy megtalálják a kiutat, hogyha kezükbe veszik saját sorsukat — de ehhez először meg kell erősödniük lélekben, és tudásban is fel kell nőniük.
