Emelik fejüket, és szólnak, cselekszenek a civilek is, kinyújtva kezüket egymás és más világnézetű, vallású, hitű társaik felé. Visszakérjük tehát egyházainkat, s velük hitünket és ünnepeinket is. Hisz utóbbiakat ugyancsak profi módon elvették tőlünk. Így lett karácsony helyett télifaünnep, szeretettel, hittel teli szenteste helyett népünnepély. A Mikulásból, Szent Miklós püspökből csokiból készült Télapó elvtárs született, s mára már az a legnagyobb kérdés húsvétkor, a legnagyobb keresztény ünnepkor, hogy tojik-e tojást a nyúl. Szent Istvánkor alkotmányos új kenyeret szeletelünk, s március 15-én a forradalmi ifjúság napjait „ünnepeljük" olyan — tisztelet a kivételnek — fiatalokkal, akik a himnusz alatt éneklés helyett cigiznek, rágóznak, dumálnak vagy épp csókolóznak. Ünnepeinket is visszaköveteljük tehát.

De vissza mindennel, minek „újítása" családjainkat verné éppen szét: házastársakat élettársak helyett (elnézést az épp példás életet élő élettársaktól, nem róluk beszélek), hisz sokkal tartósabb a kötelék így, egyházi esküvőket is csak polgári helyett, keresztelőket névadók helyett, és istentiszteletet, misét, imát, ha holtjainkat hantoljuk el. Igen, tudom, sokak érzékenységébe gázolok most, de nem hagyhatjuk elaprózódni nemzeti értékeinket, hitbéli kötelességeinket.

Az egyházak után az oktatást verték szét uraink, elvtársaink. Előbb az egyházit, majd a világit. A magyar ember lelkét, szellemét érte így újabb csapás. Hol tartunk ma? Ott, hogy a gyerek, miután a legújabb magyar törvényeknek megfelelően eldöntötte, fiú lesz-e vagy lány, lekever egy nagy pofont a más bőrszínű, vallású stb. padtársának, elküldi melegebb éghajlatra tanárát, bedob egy felest, rágyújt egy füves cigire, cseszik tanulni, és elmegy az ombudszmanushoz Bolognába panaszt tenni, mert unatkozik. Vissza tehát a klebersbergi magyar oktatást is!

És vissza a nem is olyan rég még világhírű magyar egészségügyi képzést és ellátást is, melynek szétverése a magyar nemzet szelleme, lelke után annak maradék testét hivatott az enyészet útjára vinni. Egész embert kezelő, érző, empatikus gyógyítókra van szükségünk, nem spéci gépekre elsősorban.

S végül, de messze nem utolsósorban vissza legalább 1990-hez, az előre ellopottnak tervezett rendszerváltáshoz, legyen csendes, bársonyosan forradalmi vagy rendesen az. Innen kell újrakezdeni visszaszerzését a fent említett kincseinknek. Trianon sebeit nem nyalogatni kell, nem nosztalgiázni, de tudatosítani kell minden magyar fejben mindazt, amit az elmúlt 65—66 év kiradírozott onnan, vagy bele sem töltött. Hogy egy csapat vagyunk, egy nagy magyar csapat, és hogy egy nemzetnek nincsenek határai! Ezután meg néven kell nevezni minden eddigi vétkest és kollaboránst. Nem bántani, csak bemutatni múltjukat. „Határtalan" élvezettel fogjuk olvasni e sorokat...