Ravasz barátok, prédikátorok

Papolnak így — nem szótlan elhagyottak.

A száj palánkja némasággal árkolt

Védelmi gyűrű jól körülkerítve:

Magába zár, bár ellenség sehol...

Tán szerteporzott, elporladt a szélben...

Már ostromzaj se döng... De megmaradtunk.

De isten tudja, kik vonultak el itt...

Keresztesek, germán páncélosok,

kazárok, türkök, novgorodiak,

tatár hordák, tévedt iráni népek —

Kis cselvetők Bizáncból, Niceából...

Nem tudható... Nem érthető a csönd.

Hallgatni sem mer már a hallgatásunk.

A száj palánkja némasággal árkolt

Védelmi gyűrű, zsúfolt sírgödör...

Végül pediglen egy-két szó marad:

Makacs fogak közül majd úgy bukik ki,

Mint vár fokáról messzekémlelő,

Ki nem volt harcos népvezér, sem őrszem —

Csupán a szellem távolába nézett,

Mert látni jött, mikor találat érte...

Véletlenül, mellékesen, hiába.

Úgy hull a sajgó semmiség ölébe

A hang, a lélek ismeretlenül,

Mint elfelejtett védő, senki sarja,

Fölösleges bámész lenyilazott —

S a mindenség pusztán süvít tovább...

Bölcsek beszélik: elveszett erősség,

Lakatlan vár, panaszfal, kő a nyelv.

Tömör, kemény, miként a végítélet —

Nem érthető, mert magunkat sem értjük.