Incze Jóska micsoda dölyfös figura! Hogy fennhordja az orrát, csak a székely harisnya néz ki valahogy rajta! Tán még a növő fűszálban is megbotlik! Egy képet sem tud megjavítani, pedig az én öcsém már pólyáskorában is képes volt rá!

Szombat esti vizita ideje volt. Minden kapualjban egy-egy súgó-búgó gerlicepár állt. Csak nekem nem volt párom, árvább voltam az őszi bükkfalevélnél. Amint egymagamban sepregetek a porta előtt, hát valami mozog a vízzel teli árokban.

Hát hogy ki volt, azt már biztosan kitaláltátok! Szedte-vette teremtése, Incze Jóska kecmergett ki az árokból pár levelibéka társaságában. Mert bizony nekem akarta bemutatni úszótudományát! De bezzeg nem mert volna ilyen bátran a jeges Oltban megmártózni!

Arcom a szégyentől rózsás lett, az utcán levő fiatalság meg hangos kacagásban tört ki.

A sártól és szennyvíztől csöpögő legény pedig megragadta a kezem, és berántott a kapun. A falusi nép kíváncsiskodva nézett be a kapun.

De jött is az újabb botrány: Bodri, a vizslánk úgy nekiugrott Jóskának, s úgy leszedte a sarkantyút a frissen javított csizmáról, hogy a csizmán már egy újabb lyuk sóhajtozott.

Most meg az istállóba húz be. Akart fejni nekem egy bögre tejet, de a tehén farkát húzta meg, s ez úgy megrúgta, hogy ezzel a lendülettel nekicsapódott (s ki is ütötte) a vályogtákolmányt. Innen egyenesen a gúnár mellé pottyan, s mivel ezt megriasztotta, akkorát csíp a gúnár a kezén, hogy Jóska csillagokat lát tőle. Újabb nevetések hallatszanak be az utcáról.

De akkor kijön apám a zajra, felhúzza a karjain az ingujjat, s jön, s úgy elnáspágolja azt a szegény legényt, hogy olyat még emberfia nem látott. De most, Jézus Krisztus, ne hagyj el! Apám most felém veszi az útját, a csalánban meghemperget, s mindkettőnket a diófa ágára akaszt fel!

Ezután már Incze Jóska sem hordja fenn az orrát, talán most már ki tud faragni egy sulykolót, hogy én azt hímezett zsebkendővel zálogozzam...

Bod Réka Barbara