Mit visz és mit hoz az ún. vizitdíj esetleges megszavazása és bevezetése a lakosságnak, azt tudja mindenki — magyar tapasztalatból. Mármint a magyarországi történésekből. Az ottani felháborodás két egészségügyi miniszter — máshonnét kiebrudalt — állásába került. No nem aggódunk a betevő falatjaikért.
Az bizonyos volt Magyarországon is, itt is hasonló, hogy a Nyugatra kimenő — Nyugatra, nem Ázsiába — fiatal orvosokat a vizitdíjjal nem lehet hon marasztalni. És az egészségügyet sem lehet talpra állítani. A kenyér fenn, a kalászban van, de lenn a talajt kell ahhoz ápolni.
Sokat megtanulhatott volna a hitvány magyarországi példán Románia is, ám onnan csak a vicsorgó sokpártiskodás lemásolását és velejáróit vette át. Lehet, hogy a korrupció megterem magától, ahhoz nem kell szemléltető példa.
Hadd szemléltessük a vizitdíjat a példával!
Valami elromlik az emberi szerkezetben, ki kell vizsgálni, hol van homokszem a gépben, a kerekek nagyszerű hálózatában. A háziorvoshoz a belépő 300 forint. Azért forintozom, mert ott már volt és bukott a vizitdíj. A háziorvos elküldi általános vizsgálatra belgyógyászhoz, onnan a szívsebészetre, majd a daganatos (rák) osztályra, bőrgyógyászatra, idegosztályra, mert lehetséges egy depressziós állapot következménye is az általános leromlás hatvanévesen.
No, számláljuk csak össze: eddig hat rendelés, az 1800 forint, lejben közel 30 román pénz. Tegyük hozzá mindehhez a gyógyszerek árát, ami nem semmi bizony.
Bonyolódik tovább a nyomorúság, ha utánagondolunk, mennyi jut ebből a vizsgáló — még nem sebészet! — orvosoknak, hogy ne menjenek Nyugatra, itt maradjanak, ahol szakmákat tanultak.
Tegyük hozzá a beteg költségéhez az immár hagyományos borítékolt összeget, melynek olyan szép neve van: paraszolvencia. Magyarul, a mi hétköznapi szaknyelvünkön kenőpénz. Szegény sógorom csupa rákos volt már belül, amikor Pestre került a rákkórházba (Isten oda ne engedjen betegséggel senkit!) hatvanévesen és gyógyíthatatlanul. Addig operálták, tízszer is, amíg belehalt, noha tudták az orvosok, hogy menthetetlen, addig operálták, míg egy fél ház ára ment rá. És csak euróban fogadták el a pénzeket...
A példa, a tapasztalat arról szól, hogy a népre intézményesen, államilag akarnak itt (is) rávetni újabb terhet, amelynek rendszert jobbító hatása egy bani nem lesz.
Más kárán tanulunk. Kellene tanulnunk. Egyelőre ott tartunk, hogy megpróbálják Romániában is, hátha sikerül?!
Mellesleg: magyar az egészségügyi miniszterünk. Nem féltem betevő falatját az RMDSZ-es miniszternek, nem attól féltem, hogy belebukik — én a fizetőképtelen betegeket féltem.
És attól is tartok szintén tapasztalataim alapján, hogy a szegény átvert, bajba húzott román beteg fájdalmában a magyarokat, a magyar minisztert és minden magyart fog szidni. Pedig — együtt dolgozunk, élünk, s együtt fizetnénk a vizitdíjjal a minisztereket is.
Igaz, valóság, mindig is igaz volt, hogy együtt élünk évszázadok óta, és — ez a demokráciának csúfolt rendszer is közös, közös súly a vállunkon.
