A magyarhoni választások első fordulója után a győztes Fidesz nem ünnepelt, de a Vörösmarty téri éjszakai spontán összejövetel heve hozzánk, Erdélybe is átsütött. Az intenzív érdeklődés, amely még a romániai belpolitikai eseményekről is elterelte a figyelmet, nemcsak ezekre az órákra volt jellemző.
Az erdélyi magyarság többsége a Fidesz 2002-es kormányzatból való kibillentésének döbbenete után gyorsan felocsúdott, s akik rokoni, baráti, ismeretségi kapcsolataik révén ezer és ezer szállal kötődtek az anyaországhoz nyolc esztendőn át, a legreménytelenebb pillanatokban is hittek abban, hogy vége lesz egyszer a nagy szoci és ballib lakomának, és a nemzetpolitikában visszaköszön az Antall József-i és Orbán Viktor-i időkből az, ami jó.
Be kell ismernünk, hogy ezt a reményt nemcsak az táplálta, hogy a Fidesz ezekben a nehéz időkben is, ellenzéki lehetőségeinek függvényében, magára vállalta az elszakított nemzetrészek képviseletét, hanem az is erősítette hitünket, hogy fokozatosan a végletekig elpimaszodó cinikus magyar kormányok folyamatosan maguk ellen hergelték a határokon kívül élő nemzetrészek magyarjait.
A külmagyarok elidegenedése csak a hatalmat gyakorló és ezzel visszaélő pártokkal való viszonyban volt érzékelhető, a társadalom minden más rétegéhez tartozó közmagyarok erdélyi kapcsolatai eközben pozitív irányba mozdultak el. Tartalommal és érzelmekkel, élettel telítődtek a testvérintézményi, a testvértelepülési és a civil kapcsolatok. A 2005. december 5. miatti szégyen tömegjelenséggé vált. A mostani választásokon szégyenpadra ültetett pártkorifeusoknak észre kellett volna venniük, hogy a kisebbségből fakadó erősebb nemzettudatot milyen mértékben sérti az ostoba turulmadarazás és árpádsávozás, a minálunk az örökös magyar nemzeti értékek közé sorolt Wass Albert, gróf Teleki Pál kitiltása Budapestről.
Utólag elmondhatjuk, hogy a mostan szétoszlott vagy csúfosan megvert hadak politikai intrikáinak köszönhetően született Erdélyben száz és száz turulmadár, ezek a politikai idétlenségek is besegítettek abba, hogy a csíksomlyói, a perkői búcsú, az ezer székely lány ünnepe és általában az erdélyi vonzatú magyar turizmus megélénkülése ennek a nem anyaországhoz méltó ellenséges viselkedésnek köszönhető.
Ez a kiközösítés nemcsak a kormánypártiaknak szólt. Dávid Ibolyának sorozatos köpönyegforgatásai miatt a csíksomlyói búcsú helyett a tápiószentmártoni Attila-dombon kellett energiával feltöltődnie, ami most az akkumulátorából végleg kifogyott. Hiller István művelődési miniszternek az erdélyi fiatalok tüntetése miatt a sepsikilyéni templom freskóinak avatóünnepségére nem volt tanácsos eljönnie. Eörsi Mátyás Kolozsvárról távozott oly módon, mint a napóleoni háborúban a győri vitézek.
Mindeközben a Fidesz és a kereszténydemokraták emberei otthonosan mozogtak nálunk, Tusványos valóságos Fidesz-fórummá vált, a mindenhol szeretettel fogadott nemzeti érzelmű magyarok, mint olykor az emigrációba szorult cseh, lengyel kormányok, itt érezhették az övéik között magukat. És természetesen otthon, ahol mostanig milliókat állítottak maguk mögé, azok közül is, akik a tavaly még bíztak a szocialistákban.
Erdély a magyarság vállalásának barométere volt. A most bukott vagy szétporladt pártok nem érzékelték a higanyszál mozgását, és most a felkelő nap felé fordulva rázzák öklüket.