Ez nem mehet tovább! — mondtuk a magyar anyaország vesztett útra fordulása első napjaiban, a szocik és balliberálisok hatalomátvétele idején, 2002-ben. Aztán ennek a négy évnek a derekán, 2004. december 5-e után, amikor megkaptuk a legnagyobb pofont, amikor bennünket, az elszakított nemzetrészekhez tartozókat kitagadtak a nemzetből, akkor első elkeseredésünkben és tehetetlenségünkben ezt azzal bosszultuk meg, hogy a csonkaországtól mi is visszavontuk az anyaország minősítést.
Mindezt később a rabló privatizáció és a tolvajlások nyomán-során megtollasodott posztkommunista oligarchia orcátlansága, pimaszsága tetézte. Az, amint tudatosan szétverték a nemzet egészét egybefogni próbáló intézményeket és alapítványokat, amint megvonták vagy minimálisra szűkítették ennek a nem-anyaországnak az erkölcsi és anyagi támogatását.
Oligarchikus gőgjükben azt sem érzékelték, hogy a mértéktelen harács, a társadalmi igazságtalanság elhatalmasodása azokat is elidegeníti tőlük, akik a gulyáskommunizmusban szocializálódva hűséges voksolóik maradtak. Nem érzékelték azt sem, hogy a magyar nemzetből kiközösíteni próbált, a kisebbségi sorsban edződött külmagyarok fizikai, szellemi energiái a történtek ellenére szétsugároznak a Kárpát-medence egészében és a nagyvilágban, hogy a nemzeti érzéssel feltöltődni hozzánk zarándokoló magyar közemberek emberi tartása is módosul, még a hű pártkatonák is másképp viselkednek akkor, amikor köreinkben elkeverednek.
És lám, nem is titkolt várakozásunk nem esett hiába. 2010. április 11-én és 25-én böjtje kezdődött a nagy szoci és ballib vezérkari lakomának. A szavazófülkés forradalom kidobta magából a nemzetietlen salakot, véle a köpenyegforgató, ide-oda loccsanó, egy tál lencséért mindent eladó garnitúrát.
Utólag szembesülünk azzal is, hogy nem lett volna ajánlott évvel, fél évvel ezelőtt kormányt buktatni. Ebben az esetben megtévesztett támogatóik voksaiból mélyebben meríthettek volna. Mert eközben erős erózió alá kerültek pártjaik, ezek korrupt vezetői. A mostani választások forradalommal felérő sikere elsősorban a Fidesz—KDNP jobbközép felé nyitásában, a néppártiság felé fordulásban lelhető fel. Bölcsességükre vall, hogy mertek kockáztatni: inkább veszítsenek el radikálisabb híveik közül valamennyit, mint hogy elidegenítsék maguktól azokat a baloldali érzelmű választókat, akiknek elegük volt az újgazdag oligarchia tobzódásából.
A most lezuhant vagy leszállásra kényszerült pártgépezetek fekete dobozai apránként a nyilvánosság és az igazságszolgáltatás elé kerülnek. Mert nem csupán választási, hanem erkölcsi győzelem is volt a két áprilisi menet.
