Többnyire mélységesen emberi, azaz gyarló módon viszonyulunk a görög válsághoz. Aggódunk a nyaralásokért, főleg most, hogy látszólag öncélú és kiszámíthatatlan következményekkel járó, emberéleteket is követelő, erőszakos cselekmények körítik a legújabb kori görög tragédiát.
A görögök sztereotípiákban való ábrázolását többé-kevésbé ismerjük. Minden bizonnyal van is alapja annak, hogy ráérős, az istenek mosolygós arcának tartott országuk természeti adottságaiban végletekig bízó embertípusként kategorizáljuk őket. A nemzetközi nyilvánosság mostanában úgy csodálkozik rá a dél-európai országra, mintha először szembesülne az ottani állapotokkal. Pedig mindössze annyi a különbség, hogy míg korábban jóízűeket mosolyogtak a többnyire csak külön ,,zsetonra" mozduló taxison vagy áruson, most tömény ítélkezés sugárzik az újságcikkekből és hivatalos elemzésekből egyaránt.
A sztrájkok vérmérsékletből fakadó spontán kirohanások: dühöngő, mindenkit — elsősorban mást — hibáztató asztalcsapkodások. A hasonló folyamatok szakértői szerint következik a magába fordulás szakasza, a letargia, és aztán az ébredés is. Mert felébredni muszáj. Mint ahogy a világgazdaság gurui is kénytelenek voltak felébredni a papíralapú, a tényleges termelést szinte lenéző pénzügyi Kánaán álmából, úgy a közembernek is ébresztőt fújnak.
Tévedés ugyanis, hogy Görögország csak egy van. Mi is egyfajta Görögországban élünk, ahol adót csalni sikk, elismerést kiváltó teljesítmény. Ahol az számít menőnek, aki tudja, hol, merre nyílnak az ajtók, milyenek az aktuális tarifák, kit, hogyan és mivel lehet megkenni.
Görögország példájára elsősorban itthon kellene figyelnünk, mert amikor korrupcióról, sikkasztásokról, az állam átverése hőstettének hallgatólagos elismeréséről beszélünk, csak a neveket és a pénznemet kellene behelyettesítenünk. A lavina felénk tart, s minél tovább hisszük, hogy ez velünk nem fordulhat elő, annál nagyobb mennyiségben zúdulhat ránk. A vészintézkedések közepette pedig gondolkodhatunk rajta: honnan is ez a dezsávű érzés?
